A jelenleg intenzíven „mozgó” szerbiai társadalommal kapcsolatban nagyon érdekes kérdést jelent a diaszpóra magatartása. Már nevéből fakadóan is „szétszórt” problémáról van szó, amely aztán mindenféle együttállásokat vesz fel, legyen szó szászországi jugoszláv nosztalgiázókról, dél-amerikai délszlávokról vagy csak egyszerűen Grazban gályázó vajdaságiakról.

Nem is olyan rég volt, a vajdasági magyar politikai hányattatások idején, hogy hellyel-közzel felmerült a diaszpóra szerepe. Kiváló és megkerülhetetlen Pártunk tisztviselői és spontán szimpatizánsai, de néha még az eredeti kommentelők is úgy gondolták, hogy „aki elment”, az bizony már „ne pofázzon bele” a maga mögött hagyott bölcső zajló dolgaiba. Akkor se, ha útja csak az Alsó-Kiskunságig vitte, de akkor meg pláne ne, ha az argentin pampák szépségében, nem pedig a bánáti rónában gyönyörködik ezentúl.

Jó páran ezzel szemben úgy gondoltuk: egy fenét! Aki „innen” elment, annak az élet minden más dolgához hasonlóan legyen joga arra is, hogy eldöntse: akar-e hányatott szülőföldje dolgaiba beleszólni, vagy sem. Ha pedig igen, úgy mindannyian kíváncsian várjuk a mondandóját. Mindennek alátámasztására kismillió érvet lehet felhozni, s nem, mesze nem csak az elköltözöttek föltételezett hatalommal szembeni kritikus magatartását. Van köztük ugyanis olyan, aki egy olyan pártnak szurkol, amelyik a másiknak „nem tetszik”. Ennél vannak sokkal decensebb érvek is. Például a szülőföld kérdése olyan intim téma, amelyet jobb nyitva hagyni. Pláne ilyen a vajdasági magyar, de egyébként a komplett kelet-európai (fél)periféria is, amelynek a folyamatos és tragikus leépülése lassan megsemmisíti az itt lakó közösségeket… amelyek viszont nagyon sokszor virtualizálódnak, s manapság csetboxokban, online csoportokban és még ki tudja, hol máshol találkoznak egymással. És így tovább, érvek még éppenséggel lennének, de legyen elég most ennyi.

Illetve volna még egy: ha a diaszpóra egyszerűen aktivizálja magát egy bizonyos ügy mentén, magasról téve arra, hogy az kinek tetszik, és kinek nem, akkor azt komolyan kell venni.

A Strasbourgba bringázó szerb egyetemistákkal április elején Dunaalmáson pihenve ilyen érzés vett rajtam erőt, ahogy a szerb diaszpóra képviselői bevágódtak a Duna-part mellett álló Csokonai-szoborhoz osztrák, ill. szlovák rendszámú autóikkal. Akár csak szurkolni jöttek, akár adományokat is hoztak, a tiltakozók és a Szerbiából elszármazott „vendégmunkások” összetalálkozása különös energiát hordozott. Aztán még sok hasonló, kisebb jelenetnek is tanúi lehettünk Győrig, a későbbi napokban a kerékpáros csapat ausztriai és németországi megállóhelyein meg aztán végképp.

A közös célért életre kelt szerb diaszpóra kétséget sem hagyott afelől, hogy nem mindegy nekik, mi történik Szerbiában. S hogy szívesen látnának egy élhetőbb, az embereket szolgáló államot. Zöld mezős aktivitásuk egyben rokon azzal az ízig-vérig népi mozgalommal, amely az országban zajlik hálózatszerűen és közösségi alapon, tekintet nélkül arra, hogy Vranjeről vagy Kikindáról, Negotinról vagy Šidről van-e szó. Gyakorlatilag a világ minden részéről van közülük, aki figyeli az eseményeket, s a puszta lájkoktól kezdve az adományozáson át a szervezésekbe való virtuális bekapcsolódásig hajlandó valóban támogatni a talpukra állt szerbiai embereket.

Különösen érdekesek azok a jelzések, amelyek a Szerbiát (sőt még Jugoszláviát!) régen maguk mögött hagyó emberektől érkeznek. Hogy a szülőföld (zavičaj!) hányatott dolgai három-négy-öt évtized után is megmozdítanak valamit, annak semmi máshoz nem hasonlítható töltete van. Alighanem azért is, mert a 70-es években köhécselni kezdő gazdasági helyzetet olyan máig tartó csavaros válságláncolat követte, ami joggal kelt felháborodást a rég elszármazottakban. Ezeknél az embereknél pedig egyfajta generációs tudatosságot is kitapinthatunk: ti., hogy a franc essen bele azokba az egymást követő, de valahol egyívású politikai és társadalmi-gazdasági erőkbe, amelyek évtizedről évtizedre ügyesen manőverezik bele Szerbiát a reménytelenségbe. Megkockáztatom: az 1980 óta, huszonéves korától Münchenben talpaló kragujevaci férfi (a változók szabadon variálhatóak) kicsit önmagára is ráismer a tüntető diákságban. Pontosabban arra, hogy a dolgok legmélyén nem sok minden változott az ő diákévei óta – s hogy ez beteges.

Szerbia népének egy jó része önmagára eszmélt, borzasztóan érdekes eszközökkel és jogokkal kísérletezik. Ehhez a diaszpóra érdekelt része boldogan és lelkesen csatlakozik. Mindez valahol összetartozik, s ezért össze is nőtt. Bárhogyan is alakuljanak az elkövetkezendő hónapok és évek, a most felszínre törő társadalmi erő lassan-lassan átadja a múltnak azt a hatalomgyakorlási stílust, ami ellen fellázadt a diákság, illetve a nép érdekelt része. Kis szerencsével nem lesz visszatérés az egymással és az országgal seftelő, azt kiszipolyozó hatalmi struktúrákig, amelyek eközben kenetteljes szónoklatokat tartanak. Rossz hír, hogy ez még el fog tartani egy darabig, a jó viszont az, hogy egy kis szerencsével már nincs visszaút.

 VATAŠČIN Péter