Valószínűleg nem sokakat rázott meg az a hír, amelyet a hazai sajtó tett közzé január végén, és amelyből kiderül: a korrupció szintje Szerbiában az elmúlt tizenkét év legrosszabb eredményeit mutatta tavaly, hogy az ország három helyet rontott az előző évi adatokhoz viszonyítva és jelenleg a száznyolcvan rangsorolt ország közül a száznegyediken áll a Transparency International korrupciós rangsorában. Vélhetően az sem hatotta meg az olvasókat, hogy ezen a listán Albánia, Gambia, Kazahsztán és Zambia is jobb helyezést ért el, mint Szerbia.

Esélyes, hogy a szerbiai Transparency programigazgatójának értékelése, miszerint „Szerbiában évek óta stagnál a korrupció szintje, a folyamatok pedig arra utalnak, hogy romlik a helyzet”, ugyancsak hidegen hagyta az emberek zömét.

Vagy csak megvonták a vállukat, hogy „már megint a sorosisták kavarnak”.

Mert a polgárok legnagyobb része azt hiszi, hogy csak azt nevezzük korrupciónak, amikor a doktor úrnak a zsebébe süllyesztjük a kitömött borítékot, a nővérke megkapja a húsz deka kávéját, a rendőr az ujjai közé csúsztatott bankót vagy a műszakiztató az üveg jó minőségű italt…

Aztán történik valami rettenetes dolog, emberek halnak meg, mi pedig fejvesztve próbálunk rájönni, hogy mi is történhetett.

Pedig az, ami történt, a korrupció közvetlen következménye. Hogy egészen pontosan ki kit korrumpált, azt jó eséllyel soha nem fogjuk megtudni, az azonban elég nyilvánvaló, hogy az újvidéki vasútállomás felújításakor valaki valamiért nem végezte el a munkáját, ezt valaki valamiért nem vette tudomásul, valaki ezek után jóváhagyta, hogy a vasútállomást ebben a formájában használhassák az emberek, aztán pedig, amikor a soktonnányi vasbeton leszakadt, és kislányokat, nagypapákat, buszra várakozókat vagy csak éppen arra járókat temetett maga alá egy pillanat alatt, kétségbeesetten keressük a felelősöket.

Amikor pénteken délelőtt 11.50-kor leszakadt az újvidéki vasútállomás tetőszerkezetének egy része, tizenhét ember tartózkodott ott. Éppen jegyet indultak venni az állomásra, vagy várták a buszt, a vonatot, üldögéltek a szép őszi napsütésben a padon, megérkeztek valahonnan, vagy éppen indultak. És közülük tizennégyet mára már eltemettek, hárman pedig élet-halál között lebegnek a kórházban.

Vélhetően nincs ember Vajdaságban, aki ne járt volna az újvidéki vasútállomás környékén. És éppen ezért érezzük ennyire mellbevágónak a történteket, hiszen bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Hány szülőnek futott át a gondolat a fején, hogy a saját gyerekére is rázuhanhatott volna az az előtető, miközben éppen hazafelé tart az egyetemről? Hányan gondoltak bele a képsorok láttán, hogy őket is érhette volna a baleset, amikor éppen kórházi kivizsgálásra mentek?

Ez az a hétköznapi borzalom, amely nem válogat, s amelyet nem lehet elkerülni.

Amikor azonban elkezdtek érkezni a hírek, hogy mindez azért történhetett meg, mert valaki nem végezte el a munkáját, akkor bele kellene gondolni: valóban nem lehetett volna elkerülni a tragédiát?

Még a betonkolosszus alatt voltak a holttestek, amikor a helyszínen megjelentek a mindenféle miniszterek, akik azonnal arról kezdtek beszélni: noha az újvidéki vasútállomás épületét az elmúlt években felújították, többször is ünnepélyesen felavatták (legutóbb éppen júliusban), de „az előtetőt nem foglalta magába a rekonstrukció”. Goran Vesić, a most már lemondott építésügyi, közlekedési és infrastrukturális miniszter rögvest közölte: mindez az építési engedélyekből is látszik. Újvidék polgármestere, máig nem tisztázott okok miatt a tragédia utáni órákban arról beszélt a sajtónak, hogy több mint harmincan sérültek meg. Ezt azóta sem korrigálta, bocsánatot sem kért, meg sem magyarázta, hogy miért mondott ilyet.

Az Infrastruktura železnice Srbije vállalat ugyancsak sietett közölni, hogy az előtetőt nem újították fel.

Közben a közösségi médiát elárasztották azok a fotók és videók, amelyek az elmúlt években készültek, s amelyeken egyértelműen látszik, hogy bizony babráltak munkások azon az előtetőn. Előkerültek mérnökök, építésügyi szakemberek is, akik az előtte-utána fényképeket elemezve pontosan rá is mutattak, hogy hatalmas súlyú üvegborítást kapott a szóban forgó épületrész, hogy földet is hordtak rá, füvesítették, hogy egyes tartóelemek eltűntek, viszont felépült egy kilátó – miközben a légiességet biztosító tartószerkezetet senki sem vizsgálta át. Csak pakolták az újabb tonnákat arra a néhány tartóelemre, amelynek szilárdságát sem vizsgálták meg.

Aleksandar Opsenica építőipari mérnök a FoNetnek nyilatkozva elmondta: a felújítás két-három évig tartott, de nem tudni, hogy annak keretében mit csináltak a kivitelezők: „Tudjuk, mi lett a vége, de ahhoz, hogy a felelősöket megtalálják, számos résztvevőt kell megvizsgálni. Ezt a projektet valaki megtervezte, valamilyen ajánlatokat követően valaki kiválasztotta a kivitelezőt, a felügyeletnek ezt ellenőriznie kellett volna, majd a megrendelőnek átvenni az ellenőrzést követően. Minden egyes fázisban hibázhatott valaki” – magyarázta a szakember.

Egy másik szakember elmondta: ő jelentést is készített arról, hogy a tetőszerkezetben a beton egy részét üres, összegyűrt cementeszsákokkal pótolták.

A közvélemény egy része azonnal a Belgrád–Budapest-gyorsvasút építőit vonta volna felelősségre. A „kínaiakat”. Merthogy két kínai cég a fővállalkozója ennek az egész projektnek, amelyben az újvidéki vasútállomást is felújították. Az állam képviselői pedig rögtön mondták, hogy ezeket a szerződéseket nem mutathatják meg, azok a kínai fél kérésére titkosítottak.

Aztán az újságírók kutatómunkájának köszönhetően kiderült: magyar tulajdonosi hátterű cégnek is kanala van az egész ügyben, hiszen a Utiber Project Bureau nevű cég felügyelhette az állomás felújítását. Ennek pedig az anyavállalata, nyolcvanöt százalékos tulajdonosa a magyar Utiber Közúti Beruházó Kft., egy olyan cég, amely Mészáros Lőrinc építőipari érdekeltségeinek is szokott alvállalkozóként bedolgozni.

És most itt állunk némán, dühösen, ijedten, felháborodva: az állam, amelynek gondoskodnia kellene elemi biztonságunkról, például arról, hogy ne omoljon ránk egy állami épület teteje, éppen igyekszik elmaszatolni a saját felelősségét. Csak találgathatunk, hogy miért nem végezték el a munkájukat azok, akiknek ez lett volna a dolguk. Hogy miért cementeszsákokkal pótolták a betont, miért nem szólt az ellenőrzést végző szerv, hogy miért adta ki a használatba vételi engedélyt az erre illetékes.

Vizsgálódhatnak, nyomozhatnak, akiknek ez a dolguk, itt valódi, tényleges felelős nem lesz.

Éppen ezért ennek a tizennégy embernek a tragédiája jusson eszünkbe mindig, amikor csak legyintünk egyet a korrupciós jelentésekre.

És ennek a tizennégy embernek a tragédiája jusson eszünkbe legközelebb, amikor választásra szólítanak bennünket.

KOCSÁNYOS Pálma