A múlt század kilencvenes éveinek legelején, amikor az egykori közös haza szétesése kezdődött, gyanakvó voltam. Neveltetésem, iskoláztatásom nyomán őszintén hittem, hogy nem eshet szét az ország, amelyben születtem. Írtam is erről néhány alkalommal, az első fegyveres incidensek, ilyen-olyan összecsapások kapcsán akkori, még közszolgálati hetilapomban. Figyelmeztettem is arra, hogy az akkori apró csetepatéknak milyen következményei lehetnek majd az utókorra nézve. Ma már, több mint három évtizeddel később töredelmesen bevallom: naiv voltam.

A hétvégi vitézek

Tartott ez az értetlenkedés aztán később is, amikor már temettük az első két-három szabadkai kiskatonát, amikor egyre tragikusabb hírek érkeztek a horvátországi harcterekről, egyre komolyabb jelei voltak annak, hogy Szerbiából szabadcsapatok, ilyen-olyan gárdák tartalékos korú katonái és közismert bűnözők is gyakorlatoznak ezekben az egységekben, például Péterváradon, a várban, az akkor még névlegesen létező Jugoszláv Néphadseregben, annak létesítményeiben, eszközeivel, fegyvereivel. Aztán meg mentek a páncélosok át a Dunán, miközben virágcsokrokat szórtak rájuk. Film- és videófelvételek őrzik a kor- és kórdokumentumként is bizonyító erejű felvételeket.

A különböző alakulatok tagjaival, akik szinte azonos egyenruhát viseltek, a vasúti és buszpályaudvarokon találkozhattunk. Ők voltak a hétvégi harcosoknak nevezett „hazafiak”, akik vasárnap este érkeztek vissza a kiruccanásokról komoly zsákmányokkal, színes tévékkel, hűtőszekrényekkel, aranyakkal, ékszerekkel, devizákkal és egyébbel felpakolva. Hét-nyolc évvel később, az egykori déli tartományban történtek nyomán ugyanezzel a látvánnyal találkozhattunk a pályaudvarokon.

Ezeknek az akkori hősöknek, bátor hazafiaknak tartott férfiaknak az utódai lehetnek azok, akikről most naponta hallunk és olvasunk. Akiknek az apja (esetünkben a közismert és közkedvelt szakorvos) több fegyvert is tart a lakásában (szabályosan, engedéllyel), de amelyekhez tizenéves fia is hozzáférhet. Mi több, a gyereket lőgyakorlatokra is elviszi magával, ahol oktatja a kamasz gyereket. Vagy bombákat, lőszert találnak a rendőrök a tömeggyilkosságot elkövető ámokfutó családtagjainál. Ne akarjon senki sem meggyőzni bennünket arról, hogy mindennek nincs semmi köze a kilencvenes évek háborúihoz, az akkori szerbiai közhangulathoz és propagandához, a korabeli állapotokhoz. A történelem ugyanis – törvényszerűen – időnként tényleg ismétli önmagát.

Az elmaradt szembenézés

Ismert szakembereket is kérdeztem annak idején a katarzis szükségességéről és elkerülhetetlenségéről. Arról, hogy a németek 1945 utáni denácifikálásnak, azaz nácitlanításnak is nevezett szembenézése akkori közelmúltjukkal mikor ismétlődik meg nálunk. Az egyértelmű válasz az volt, hogy ehhez hosszú időre lesz szükség, hogy nem teljesen egyértelműek a dolgok, hogy kölcsönösnek kell lennie a katarzisnak, a szembesülésnek, hiszen minden oldal követett el bűncselekményeket, és nem tudni egyértelműen, hogy kik voltak az agresszorok…

A sok mellébeszélés, mismásolás, maszatolás következménye, hogy ma gyakran szembejön velünk egy-egy olyan falfirka, amelyen elítélt háborús bűnösöket éltetnek az ismeretlennek nevezett falfestők, hogy időnként a stadionok lelátóiról is ilyen, tömeggyilkosokat hősöknek nevező rigmusokat hallani. Nem történt meg ugyanis a háborús bűnök egyértelmű és vitathatatlan megnevezése, a bűnösök, az elkövetők azonosítása. A zavarosban így tovább halászhatnak azok, akik esetleg ott voltak a páncélosok elé virágcsokrokat dobálók között. Három-négy évtized nem számít akkori időbeli távolságnak, ami elhozhatná a feledést és megbocsátást. Ehhez nagyobb, hosszabb történelmi távra van, illetve lesz szükség. Na meg arra a bizonyos, folyamatosan halogatott szembenézésre is azokkal a (közel)múltbéli eseményekkel, amelyek jelenleg egyértelműen az egész szerb népet bélyegzik meg, holott nevesíthetők a tényleges elkövetők. Mentesítendő a kollektív bűncselekmények alól a nép egésze.

Amerika Szerbiában?

Amerikában, pontosabban az USA különböző államaiban szoktak olyan iskolai tömeggyilkosságok történni, amilyen egy hete Belgrád Vračar városrészének egyik iskolájában bekövetkezett. A szerbiai főváros elit negyedében az iskolaőrt és nyolc diáktársát lőtte le egy 13 éves tanuló, és többeket megsebesített. Ilyesmire még nem volt példa errefelé, de a döbbenet másnap csak fokozódott, hiszen Mladenovacon (alig 50 kilométerre Belgrádtól) egy 20 éves fiatalember követett el hasonló tömegmészárlást: áldozatai jobbára fiatal felnőttek, bár itt is akadnak gyerekek a halottak és sebesültek között. A két nap alatti két tömeggyilkosság, az ámokfutás ilyen ismétlődése még a szakembereket, a kriminalistákat is meglepte. Az államvezetés is megdöbbent, azonnal javasolta is az államfő, hogy a büntethetőségi korhatárt szállítsák le 12 évre. Nem meglepő, hogy a kormány ezt másnap már el is fogadta, hiszen itt ez így működik. Arról viszont, hogy az intézményrendszer lebontása, illetve bedarálása, az államilag támogatott bulvársajtó (tévécsatornák, újságok) hatása miként hatott, és hatott-e egyáltalán a megdöbbentő események elkövetőire, a jelenlegi helyzet kialakulására, nem szólnak a hatalmon levők. Lehet, hogy úgy gondolják, minden természetes lehet az aranykor jelenlegi szakaszában, amikor az emberélet ára már egyre alacsonyabb. Arról pedig, hogy mi következik a továbbiakban, mire számíthat a polgár, végképp nem esik szó. Várjuk tehát sorsunk alakulását, illetve alakítását.

A kilencvenes évek legelején elvetett mag ugyanis nemcsak szárba szökkent, hanem immár beérni látszik.

 NÉMETH János