A karakterformálás felelőssége

Királyhalmán nőttem fel, ahol a tanítókon, a tanárokon és az egy szem orvoson kívül ritkán lehetett látni egyetemet végzett embert. Kivéve Matyi bácsit, a könyvtárost. Illetve igazából csak önkéntes könyvtárost, a nyugdíjba vonulása előtt ugyanis egyetemi tanár volt, pedagógiát és módszertani tárgyakat oktatott. Számomra akkoriban ő volt a nagybetűs értelmiségi: választékosan beszélt, elegánsan öltözött, mindenről megvolt a véleménye, és a koravén tízéves Emőkét is annyira komolyan vette, hogy képes volt vele vitába bonyolódni mindenféle, kamaszokat izgató világnézeti kérdésről.

Vasárnap délelőttönként órákat töltöttem nála az aprócska királyhalmi könyvtárban: kifaggatott az előző heti olvasmányaimról, újabb köteteket ajánlott, és közben állandóan mesélt. A történetei főleg a környék múltjáról szóltak, és minden hétköznapi dolog valahogy varázslatossá vált, megregényesedett általuk. Emlékszem, mennyire lenyűgözött a Rózsa Sándor alakja köré szőtt mondák színes szövevénye, pláne, miután Matyi bácsi elvitt néhányunkat a Ludasi-tavi szigetre, ahol a népi emlékezet szerint a betyárfejedelem az ellopott kincsét rejtegette. Ha nincs ez az élmény, valószínűleg a Herédi Károllyal közösen szerkesztett Vajdasági ládafia sem születik meg.

Matyi bácsi és a projektoktatás

Matyi bácsi ösztönösen művelte azt, amit manapság projektoktatásként tartanak számon: összevonta mindazt a tudást, amit az irodalom, a néprajz, a történelem és a földrajz köréből merített, és úgy adta át nekünk, érdeklődő általános iskolásoknak, hogy egy leheletnyivel sem volt bonyolultabb, mint aminek a befogadására érettek voltunk. Közben pedig valami ennél is fontosabbat kaptunk tőle: annak a biztos tudatát, hogy van helyünk ott, ahol születtünk. Most is hozzá hasonlónak képzelem a jó tanárokat: képesek úgy fenntartani a figyelmet, hogy közben észrevétlenül rengeteget tanítanak. Nemcsak az előírt tananyagról, hanem az életről is.

Könnyű úgy tanítani, hogy nem kötnek gúzsba az iskolai keretek, a kötelező adminisztráció, az állam felől jövő, gyakran valóságtól elrugaszkodott elvárások – hallom máris az ellenvetéseket. És sajnos nehéz lenne tagadni ezek jogosságát. Popper Péter írta Lélekrágcsálók című könyvében, hogy a mi poroszos iskolarendszerünk „olyan, mint egy futószalag. Hat-hét évesen a gyereket ráteszik a futószalagra, a szalag két oldalán ott állnak a tanárok, és minden órán rászerelnek egy kis tudást a gyerekre. Egy kis matematika, egy kis történelem, egy kis magyar, egy kis biológia. És ez a futószalag megy-megy évek sokaságán át, és a tanárok szerelgetik a tudást a gyerekre. Jó gyerek az, aki hagyja, hogy rászereljék e tudást, nem tiltakozik ellene, és mindazt zokszó nélkül megteszi, amit a szerelővel, a tanárral való együttműködés megkíván. Továbbá jó gyerek az, akinek a futószalag sebessége megfelel. Mert ha túl lassú a szalag, a gyerek meghal az unalomtól, ha pedig túl gyors, akkor nem tud lépést tartani, lemarad. Mind a két esetben pedagógiai csőd áll be, de ezt ilyenkor nem a tanár oldja meg, ez már nem az ő feladata, hanem sürgősen be kell nyomni a gyereket a nevelési tanácsadóba, hogy a pszichológus rendezze a problémákat. Ilyen a didaktikus iskola. És a szerencsétlen tanárt még azzal is nyomja az oktatási rendszer, hogy: hát a nevelés hol marad?”

A magyartanár, aki megtette a legfontosabbat

Ennek ellenére mindannyian ismerünk olyan tanáregyéniségeket, akik képesek voltak ezt a poroszos iskolarendszert a maguk módján meghekkelni. Hózsa tanárnő például az egyetemen azt mondta nekünk: amikor becsukjuk a tanterem ajtaját, 45 percre magunk mögött kell hagynunk a tanáriban zajló konfliktusokat és a magánéleti problémáinkat, hiszen a mi felelősségünk, hogy a diákjaink valamiféle többlettel kerüljenek ki az óránkról. Nyilván nem előnytelen, ha ez a többlet az elsajátított ismeretanyagban nyilvánul meg, de az sem baj, ha, mondjuk, esztétikai érzékben, etikai következtetésekben vagy önreflexiós készségben mutatkozik meg.

Hogy Hózsa tanárnő mennyire komolyan vette, amit tanított, azt a szüleim példájával tudom alátámasztani. Mindössze két évig volt a magyartanáruk, és megtette a legfontosabbat, amit egy magyartanár tehet: olvasót faragott belőlük. Ennek köszönhető, hogy én a vajdasági magyar irodalomról nem a magyarórán hallottam először, hanem apukámtól, aki leemelte a polcunkról a nyolcvanas évek Híd-számait, és sorra mutogatta bennük többek között Tolnai Bayer Aspirinját, a Ladik-verseket és a kedvencét, Balázs Attila amerikai útinaplóját. Hózsa tanárnő a szellemi igényesség magját hintette el a szüleimben, és többek között ennek az eredménye az, hogy földművesként, egy kis faluban élve is nyitottak maradtak a világ történéseire. Azt hiszem, ez a karakterformáló hozzáállás lehet az igazi öröksége egy jó tanárnak.

 A tanár, aki sohasem hagyja abba a tanulást

És hogy miként lehet szerintem jó tanár valaki? Oximoronnak tűnik, pedig egyáltalán nem az: ha sohasem hagyja abba a tanulást. Ha gyakorlott pedagógusként is úgy gondolja, hogy neki még lehet újat mutatni, és igenis elmegy továbbképzésekre. Ha lépést tart nemcsak a saját tantárgya tudományos fejlődésével, hanem például a pszichológiai és pedagógiai irányzatokkal is. Ha mer kérdezni a magánál valamilyen területen jobbnak vélt kollégáktól, és meg is fogadja a tanácsukat. Ha segítséget kér, amikor úgy érzi, túl sok a teher. Ha felismeri, amikor hibázik, és képes megtanulni bocsánatot kérni akár a tanítványaitól is.

Ez a lifelong learning marha sok meló, valljuk be. Nem is lehet másképp csinálni, csak elhivatottan. Ha valaki jobb híján lesz tanár, csak mert máshová nem vették fel, vagy mert ebbe a munkakörbe tudta elhelyezni egy sógor, koma, jó barát, akkor talán jobb, ha továbbáll. Túl nagy felelősség ez a pálya ahhoz, hogy félszívvel csinálják.

BERÉNYI Emőke