Mindenkinek lehet valamilyen elképzelése, akár személyes élményekből fakadóan, akár csak felvételek megtekintését követően, hogy milyen érzés lehet az, amikor sok ezer torokból tör fel a kiáltás. Döbbenetes élmény. Attól függően, hogy az egyén éppen egyetért-e a tömeggel, vagy nem, lehet felemelő, összekovácsoló, magasztos vagy éppen idegesítő, bosszantó, irritáló. Nyilván mindenki a saját szemszögéből ítéli meg.

De van-e a Kedves Olvasónak elképzelése arról, hogy milyen az, amikor sok ezer ember hallgat?

Amikor összegyűlnek egy helyen, és meg sem szólalnak?

Na, ez az a csend, amely egyszerre vádol és ítél.

Ez az a csend, amelyet igazán az ért, akinek szól.

És ez a csend ijesztő.

A csendet nem lehet megvezetni.

A csendet nem lehet lehalkítani, nem lehet lepisszegni, és főleg nem lehet semmibe venni.

Az ijedtség dühöt szül, tehetetlen dühöt, kétségbeesettet, amely irracionális tettekre ragad.

Valahogy így és ezzel magyarázható, amit már hónapok óta az utcákon tapasztalunk. Az újvidéki vasútállomás leszakadt előtetője tizenöt életet semmisített meg. A rájuk emlékezők eleinte csak annyit akartak: derüljön ki, hogy ki a felelős ennek a tizenöt embernek a haláláért. A hatóságok tegyék közzé azokat az iratokat, amelyekből kiderül, ki engedélyezte, hogy további huszonhárom tonnával megterheljék azt a tetőszerkezetet, amely maga alá temette azon a péntek délelőttön a kislányokat, a nagypapát, a hazafelé tartó édesapát, az anyukát, a szerelmespárt…

Dokumentumok kellettek volna, és nevek.

Ehelyett a megemlékezők közé civil ruhás rendőröket (?) küldött a hatalom, börtönbe zárt mondvacsinált okokkal művészpalántákat, verőlegényekkel igyekezett rendet bontatni.

És a követelések sokasodtak.

Ahogyan a megemlékező tüntetők vagy tüntető megemlékezők is.

Az egyetemisták akciói eleinte tiszteletre méltónak, de kissé tétovának tűntek. Bázisdemokrácia? Plénum? Órákig tartó egyeztetések? Közös fellépés? Sehol egyetlen kiemelkedő, emiatt kiválóan célba vehető arc? Kit lehet így lejáratni, megfizetni, megfenyegetni, meghunyászkodásra kényszeríteni?

Most ott tartunk, hogy szinte nincs település Szerbiában, ahol ne lett volna demonstráció, ahol ne üzennék maroknyian vagy sok ezren az egyetemistáknak, hogy „veletek vagyunk”.

Az egyetemistákhoz középiskolások csatlakoztak, a középiskolásokhoz tanárok és szülők, megható és nevetséges jelenetekkel színesítve mindennapjainkat.

S miközben a hatalom fenyegetésekkel, ígéretekkel, napidíjakkal utaztatja Jagodinára a tömeget, a tüntető megemlékezők maguktól vonulnak, zárnak le, hirdetnek sztrájkot, igyekeznek a hatalom tudomására hozni, hogy valamit nagyon meg kell változtatni.

Az ijedtség, mint mondottuk, dühöt szül, tehetetlen dühöt, kétségbeesettet, amely irracionális tettekre ragad. Ezzel és csak ezzel magyarázható, hogy a hatalom elszánt hívei teljes gázzal hajtanak fel a járdára, ütnek el huszonéves lányokat vagy akár a tömeg kedvencévé vált állatot. A tehetetlen düh késztetett valakit arra, hogy egy nyulat akasszon fel egy újvidéki iskola kerítésére aznap, amikor a szülők ünnepséget szerettek volna tartani. Ugyanis számos újvidéki iskolában szülők gyülekeztek hétfőn, hogy támogatásukról biztosítsák a sztrájkoló tanárokat. Meg kellett őket regulázni.

Egy döglött nyúllal???

Amit ráadásul óvodába igyekvő gyerekek és szüleik vettek észre???

Meg is született a válasz még aznap, dühös polgárok vonultak az utcákra, zártak le kereszteződéseket.

És hogy ne történjen baj, motorosok biztosították a demonstrációt. Meg a gazdák, a traktorokkal, ahogyan néhány nappal korábban a belgrádi és újvidéki tüntetőket.

Hogy ne jusson senkinek eszébe a tömegbe hajtani.

Az már persze csak hab a tortán, hogy hétfőn annak is híre ment: egy gazdához a bűnügyi rendőrség vonult ki teljes felszereléssel (valamint lejárt rendszámtáblájú, nyári gumival szerelt járművel), hogy kiderítse: ő vágta-e ki azt a fát, amelyik Miloš Vučević kormányfő járművének útjába került. A helyzet kiélezettségét bizonyítja, hogy rövid időn belül számos földműves érkezett támogatásáról biztosítani a gyanúba keveredett társat. Traktorokkal.

Az egyház is úgy érzi, hogy bele kell szólnia mindabba, amihez semmi köze. Porfirije pátriárka Szent Száva-napi közleményéből valami olyasmi olvasható ki, hogy Aleksandar Vučić „a Szent Száva-i értékek szellemében uralkodik”, a tüntető egyetemistákba pedig „az ördög bújt bele”, ezért kigúnyolják az értékeket, ahelyett, hogy ünnepi virrasztással töltenék idejüket…

S miközben javában zajlott Belgrádban egy hatalmas közlekedési csomópont huszonnégy órás lezárása, Aleksandar Vučić ismét rendkívüli szózatot intézett a nemzethez. Ezúttal Miloš Vučević kormányfőt és Ana Brnabić házelnököt biodíszletnek maga mellé véve közölte a néppel, hogy ő nem fél, de az állam minden tőle telhetőt megtett már, és jó lenne, ha az egyetemisták szépen visszaülnének az iskolapadba, mert „senkinek sem jó az, ami történik”.

Kiderült, hogy hiába a korábbi fogadkozások, még mindig vannak dokumentumok, amelyeket a hatóságok nem tettek közzé az újvidéki tragédia kapcsán. Az is, hogy még csak most kérte meg a kormánytagokat: derítsék már ki, mit akar „a másik fél”. Három hónapnyi tüntetéssorozat után eszébe jutott, hogy talán érdemes lenne ennek utánamenni?

Mondott még sok sületlenséget, beismerte egy félmondattal, hogy a tüntetőket mégsem az ellenzék irányítja, szónokolt a párbeszéd fontosságáról (három hónap után?), megkegyelmezésekről, beruházáscsökkenésről, hogy végül kiderüljön: a biodíszlet feladata bólogatni azon követelésére, hogy váltsák már le a miniszterek felét.

Közben pedig zajlott a tüntetés Belgrádban.

És Újvidéken.

És más városokban.

Pedig csak öt követelést kellene maradéktalanul teljesíteni.

„Ha” és „de” nélkül.

És akkor talán egy kicsit jobb hely lenne ez az ország.

KOCSÁNYOS Pálma