Az augusztus eleji szabadkai „Bokan-ügy“ kapcsán eszembe jutott, hogy egy barátom tavaly Bosznia kapcsán megkérdezte: mekkora esélyét látom egy újabb vérontásnak? A kérdés kézenfekvőnek tűnt, hiszen a bonyolult sorsú és szerkezetű állam mintha belekódolta volna magába egy új háború lehetőségét. Azonban nem gondolnám, hogy bármelyik pillanatban vagy akár a jövőben is valami ilyesmi történne Boszniában – dacára minden nyugtalanító hírnek.
Egyrészt az 1992-1995 közötti vérontás 100 ezernél is több halottja, a rengeteg elmenekült ember, majd az azóta folyamatosan tartó gazdasági alapú elvándorlás „elvékonyította“ a helyi közösségeket. És legyen bármekkora hívó szava is a nacionalista „szenvedélyeknek“, a nyugat-balkáni társadalmakban az elmúlt másfél évtizedben mintha előtérbe került volna a szociális alapú elégedetlenség – valamint a korrupt politikai elitekkel szembeni lázadás. Macedóniától kezdve egészen Horvátországig inkább ilyen törésvonalak mentén vázolnám fel a válságok típusait.
Vannak, persze, kivételek, a nem is olyan régen még izzó montenegrói konfliktus a Szerb Pravoszláv Egyház vagyona és státusza kapcsán nagyon jól megragadható volt a szerb-monteegrói etnikai törésvonal mentén. És általánosságban ide tartozik a jugoszláv háborúk emlékezete is, ami hol kisebb vagy nagyobb botrányokat okoz – például Vukováron vagy Srebrenicán, ami aligha lehet meglepő.
Mindenekelőtt azonban van, ami a nacionalizmus és a jugoszláv háborúk szempontjából mélyebben nyugtalaníthatja az embert, s innen kezdtem a válaszadást az emlegetett barátomnak is… Ez pedig a 90-es évek, tágabban pedig a 20. század traumáinak „ápolása“. Fontos a fogalom, s nem félreírás vagy slendriánság műve, hogy ezt használom. A „kulturális traumák“ ugyanis nevükből kifolyólag kulturális jelenségek – vagyis az adott közösségek ugyanúgy „ápolják“ ezeket, mint a kultúrájuk bármilyen más kiválasztott elemét.
Magyar szempontból például a trianoni trauma kapcsán jól megérthető a jelenség. Annál is inkább, mivel maga az esemény már olyan régen történt, hogy már nincs élő tanúja. Olyanok természetesen még sokan élnek, akik évtizedekkel ezelőtt beszélhettek az 1920 körüli idők tanúival – bár a tapasztalatok alapján ez ritkán történt meg. Mindenesetre Trianon erőteljes szervezőerővel bír a jelenben: koszorúzás, himnusz, emlékmű, „gyászos“ érzelmek… És bizony-bizony néha a „mindent vissza“ érzése is. Legalábbis egy-egy beszédben is felmerülhet ilyesmi, de néhány emlékművön konkrét bizakodás vagy épp biztatás is előfordul (mindenkinek ajánlom pl. a csókakői Horthy-szobor és Trianon-emlékmű tanulmányozását). Így – hogy valamiféle új hódítást és megrázkódtatást lebegtetük be – nehéz túllépni a traumán.
A volt Jugoszlávia esetében is ezt látnám a legnagyobb veszélynek – vagyis hogy a traumákat ápolják, nem pedig feloldják, elengedik, feldolgozzák. Akik mégis az utóbbiakat teszik, azok általában kevesebben vannak, gyakran valamiféle értelmiségieket, „kiscsoportos“ elfoglaltságokat jelentenek, s társadalmi hatásuk elenyésző.
Körülbelül ez a jelenség „kompromittál“ egy sor jelenlegi szerbiai megemlékezést is, de nem jelentenek kivételt a horvátországi, boszniai vagy koszovói kommemorációk sem. „Mi áldozatok vagyunk, ők pedig a bűnös elkövetők“ – nagyjából ez a vezérgondolat, amely szerb, de akár albán, sőt, akár horvát oldalról is kiegészülhet egy kis összekacsintós revizionizmussal. Merthogy ugyebár a nemzetállami projektek gyakrán áhítoznak a területmaximalizálásra.
Innen érdemes nézni az augusztus eleji szabadkai botrányt is, amikor a 90-es években hírhedt tevékenységet folytató, gyakorlatilag háborús bűnösnek is nevezhető Dragoslav Bokan szónokolt a Vihar-hadművelet 30 éves évfordulója kapcsán tartott megemlékezésen.
A Vihart, vagyis az Oluját elkerülhetetlenül úgy kell kezelnünk, ahogy az megtörtént. Minden katonai indokoltság mellett ebbe beletartozik az is, hogy a civil áldozatok mellett ártatlan szerbek tömegeit (százezreit) fosztotta meg otthonuktól – mégpedig úgy, hogy ezzel teljes közösségek szűntek meg. Elég csak végigautózni egy darab krajinai falun (meg sem kell állnunk), hogy ráérezzünk, mit is jelent mindez. Az ebből a veszteségből fakadó fájdalom méltó a részvétre, Szabadkán és környékén még mindig tömegével élnek olyanok, akik teljesen ártatlan egyénekként hagyták hátra akkor egész addigi életüket. Ha valaki már beszélt velük ezekről a megrázó élményekről, az tudhatja, hogy viszonylag kevesen kezdenek el „horvátozni“ és „usztasázni“. Leggyakrabban a saját szerencsétlenségük és fájdalmuk lesz a beszéd fő tárgya.
Azt hiszem, innen, a konkrét emberi veszteségből kell kiindulnunk minden esetben, ha meg akarjuk egyszer haladni a jugoszáv háborúk terhes örökségét. És ebbe beletartozik az is az egyes eseményeknél, hogy lehetőség szerint ne kompromittálják őket bizonyos kijelentésekkel és személyekkel. Utóbbiak közé tartoznak az olyan egyének is, mint Bokan – aki egyébként sosem tagadta meg mindazt, amihez a 90-es években köze volt, vagyis soha nem tartott „bűnbánatot“ a szó nemes értelmében. Így azért nehéz lesz… A kérés és az igény naivnak tűnhet, de a dolog a szervezőkön áll vagy bukik.
Meglehet, kár reménykedni bármiféle mentális megtisztulásban. A hasonló esetekben leginkább abban bízhatunk, hogy az idő jótékony folyása majd eltemeti a traumák emlékét. Ehhez azonban 100 vagy még több év kell. Jobb volna ezt aktívan lerövidíteni, s végre-valahára túladni a jugoszláv háborúk terhén.
VATAŠČIN Péter
