A napokban az országos vérátömlesztő intézet, az időjósok szakkifejezésével élve, vörös riasztás adott ki, mivel Szerbia korházaiban a vérkészletek katasztrofális szintre csökkentek, és mindössze egy napra elegendő mennyiség áll a rendelkezésre, ezért csupán a sürgős esetekben végzik el a műtéteket. Az elsődlegességi lista csúcsán azonban továbbra is a gyermekosztályok és a szülészetek vannak. A szakemberek (és a józan ész) szerint ezen a két helyen nem lehet és nem is szabad spórolni.

Ezzel a több mint áldatlan helyzettel kapcsolatban az illetékesek számos magyarázattal szolgáltak. Szerintük azért csökkent a véradók száma, mert nagy a hőség, a világjárvány visszatérőben van, sokan évi szabadságra mentek, s egyesek külföldön tartózkodnak…

Arról azonban egy szó sem esik, hogy a jelenlegi állapothoz, ami egyébként nem új keletű, mennyiben járultak hozzá a különféle átszervezések, amelyek következményeként a helyi kórházak vérátömlesztési részlegei gyakorlatilag intézkedési és szervezési jog nélkül maradtak.

Régebben, többek között Zentán is, a Vöröskereszt és a kórház számos közös akció szervezett a vállalatokban, intézményekben, helyi közösségekben, s ha nem is tódult ezekre a helyekre a véradók serege, folyamatosan több mint szolid eredményt értek el. A zentai község vagy valamelyik falva nem egyszer azzal a hivatalos elismeréssel dicsekedhetett, hogy Szerbia leghumánusabb települése volt.

Talán nem mellékes azt is szóvá tenni, hogy ezek az állapotok még az „átkos” szocialista rendszerben voltak, amikor is a felsőbb politikai és egyéb vezetés sokkal nagyobb intézkedési lehetőséget hagyott a „bázisnak”, mint ahogyan napjainkban tapasztalható. S ez nem csak a véradásra vonatkozik. Szerbia történelmének egyik legsötétebb időszakában, vagyis a kilencvenes években a „vörös-fekete koalíció” üldözési mániájában arra a következtetésre jutott, hogy a többségében vagy ötven százalékában a Tiszavidék nem államalkotó nemzeti községei – esetleg – nemzetbiztonsági kockázatot jelenthetnek, ezért közigazgatásilag nagyjából ketté kell vágni ezt a viszonylag homogén egységet, s ezzel olyannyira fel lehet hígítani a szavazatok számát, hogy semmi esélyük se legyen az esetleges politikai hőbörgésre. Ezért Adát és Zentát Nagykikindához csatolták, nem törődve a történelmi hagyományokkal, vagyis azzal, hogy a két község évszázadokig Szabadka vonzáskörének számított.

A jelenlegi vezetés – úgy tűnik – ezt sem tartja elégségesnek, s alig leplezi, hogy mennyire szúrja a szemét, hogy egyes városkákban nem a regnáló párt uralkodik. A közelmúlti zentai politikai botrány is azt bizonyítja, hogy eszközökben alig válogatva igyekezik saját javára fordítani a helyzetet. És – természetesen – mindig akad „tégla”, aki vállalja a vamzel szerepét. Szégyenletes módon ehhez az a politikai tömörülés is asszisztál, amelynek a nemzettársak egy része még hajlandó némi bizalmat szavazni.

Félő, hogy a folyamatnak mindaddig nem lesz vége, amíg ki nem alakul az országos dominancia. Ez pedig teljhatalmat biztosít az uralkodó pártnak és csatlósainak.

A ma önmagukat megdönthetetlennek képzelők emlékezete azonban –úgy tűnik – meglehetősen rövid, hiszen mintha teljesen elfelejtették volna, hogy nem túl régen a Demokrata Párt sziklaszilárdan tartotta kezében a tartományi szintű hatalmat, majd amikor a választásokon csúfosan megbukott, szinte egyik napról a másikra szavazói és támogatói tábora katasztrofálisan megfogyatkozott, és úgyszólván törpepárttá silányította a korábban a mostaniakhoz hasonlóan önmagát örök időkre a hatalomba való bebetonozásnak hiú ábrándjában ringató demokratákat.

Az is történelmi tény, hogy az emberek ugyan elviselik (mert a hatalmas nyomás alatt mit tehetnének) a túlzott centralizációt, de soha nem fogják magukénak érezni. Ékes példája ennek a bolsevista rendszerekben sokáig uralkodó úgynevezett demokratikus centralizmus – amit a községi (tartományi, köztársasági, szövetségi) pártbizottság a párttitkár megfellebbezhetetlen „javaslatára” elfogadott, azt köteles volt végrehajtani az egész tagság.

Hogy mi lett a kommunista szocializmus sorsa a világban és nálunk, mindannyian tudjuk. Megbukott, és némely országokban törvényen kívül is helyezték.

De maradjunk szűkebb pátriánk politikai színterén. Annak idején a VMSZ „örökös”, ma már megboldogult elnöke is halhatatlanságot szánt önmagának, és úgy is viselkedett. Ő akart lenni a „ius vitae ac necis” (élet és halál ura), a vele egyet nem értők azonban egyetlen fuvallattal elsöpörték. Azóta már mások játsszák ezt a szerepet. Ki tudja, meddig, mivel nem tanultak elődjük sorsából.

Ugyanez vonatkozik a vérellátó rendszerre is. Minden intézkedési jogot magához kaparintott Belgrád, s ezzel alaposan lerombolta a terepen dolgozók kedvét (és hiúságát), akik ennek ellenére is igyekeznek – úgy-ahogy – megtenni, amit megtehetnek, de a korábbi lelkesedésükből már alig maradt valami. Talán ki nem mondottan azzal „érvelnek”, hogy „a központ úgyis mindent elvisz, oldják meg hát ők a problémát”. Ha alaposabban és józan paraszti ésszel belegondolunk, nehéz lenne erről vitát nyitni.

Ez a helyzet egy kicsit az egri vár ostroma előtti helyzetre hasonlít. Amikor az ostrom előtt Dobó segítséget kért a szikszai gyűléstől, ezt felelték neki, illetőleg Mekcseynek, aki Dobót képviselte:

– Ha elegen nem voltatok, minek maradtatok a tisztségben! Ha megettétek a koncát, igyátok meg a levét is!

Akkor, a győztes csata után mindketten lemondtak a tisztségükről. Vajon a belgrádi központ korifeusai is ezt fogják tenni? És megértik, hogy a mostani helyzet jórészt a központosítás átkának a következménye?

 BOTH Mihály