Családi körben – nem itthon, hanem 1.100 kilométerre innen (1.)

A hetilap már egy korábbi, 2017. augusztus 3-án megjelent számában bemutattam azt a németországi városkát, amelyet az előző írásomban elneveztem „a délvidéki/vajdasági magyarok legújabb szórványtelepülésének”, hiszen csak a környékünkről több ezer nemzettársunk (na meg „nem magyarok” is) leltek ott új hazára, de ami a legfontosabb, biztos, tervezhető jövőre.

Ismét ott töltöttem öt napot a lányom és családja társaságában, hiszen illett már látnom, hogy a legfiatalabb unokám mi mindent sajátított el a kézilabda fortélyaiból, de a nővére egyetemét is, hiszen úgy két év múlva már megszerzi a munkába álláshoz szükséges oklevelet (nincs kizárva, ennél sem fog megállni, mert be kell vallanom, nagyon jó barátságban van a tanulással).

Már indulás előtt két problémával kellett szembesülnöm, amelyek közül az elsőt magam is megtapasztaltam a határ átlépésekor (pedig csak Szegedre utaztam), így nem esett nehezemre meghozni a döntést, hogy nem személygépkocsival fogom megtenni a valamivel több mint 1.100 kilométert. Ráadásul nem kívántam igénybe venni a mikrobuszos szállítási szolgáltatásokat sem, nem a ki tudja, meddig (15–25 óráig) tartó „nyomorgás” miatt, inkább azért, mert elrettentett az egy irányban kifizetendő 120–150 euró is. Így egyértelmű volt, a WizzAir Belgrád (Surčin)–Memmingen (hivatalosan Allgäu, még hivatalosabban Nyugat-München) között közlekedő fapados járatával fogok utazni, mert a retour jegy összesen majdnem 133 euróba került (csak úgy mellékesen, az öt évvel ezelőtti 50–90 euróhoz viszonyítva ez is sokkal több)! Bátran le mertem írni a cég nevét, mert mindez nem tekinthető még burkolt hirdetésnek sem, hiszen Belgrádból ebbe a bajor kisvárosba egyedül ők végeznek szállítási szolgáltatást. Igaz, az autót ott kellett Belgrádban hagyni (öt nap 2.300 dinár), de ezáltal terhet róttam a lányomékra is, hiszen lakhelyük (amelyik már nem Bajorországban található) valamivel több mint 90 kilométerre van a repülőtértől.

A második problémát csak a magyarországi közmédiából hallottam, mivel indulásom előtt nap mint nap arról tájékoztattak, Németországban mindenhol áruhiánnyal küszködnek, folyamatosak a tüntetések a gazdasági nehézségek miatt, növekszik az elégedetlenség, az ott élő külföldiek közül egyre többen úgy döntenek, hazatérnek. Valami azt súgta, mindez nagyon messze állhat a valóságtól, így már a kezdetben arra gondoltam, semmi másról nem szólhat ez a (félre)tájékoztatás, mint a „nagy vezér hagymázas” (láz)álmairól szóló kinyilatkozások igazolásáról. Úgy tűnik, igazam volt, mert ottlétem alatt nagyon sok, a Vajdaságból, illetve Magyarországról (na meg Horvátországból) kivándorolttal sikerült beszélnem, olyanokkal, akik többször is hazalátogatnak, így beszámoltak arról, ők csak az árubőséget ismerik (kivéve a Covid–19-őrület kezdetén, amikor WC-papír, fertőtlenítőszer, majd kezdetben étolaj meg még egy-két dolog hiányával találkoztak, ami nagyon gyorsan megoldódott). Elismerik, rosszabb a helyzet, mint pár évvel ezelőtt volt, sok minden megdrágult, azonban biztosak abban, az állam megoldja valahogyan még az energiaválságot is, így elmondták, meg sem fordult a fejükben, hogy hazatérnek. Itt egy ékes példa az indoklásra: egyiküknek csecsemője van, akinek szükséges a bébitáp, ő úgy döntött, ha hazalátogat, nem hoz magával abból sokat, mert vagy Magyarországon, esetleg itthon megvásárolhatja. Aztán útközben tapasztalta, anyaországunkban az említett táp a német megfelelőjétől háromszor drágább volt – nem is vett belőle –, így kénytelen volt itthon megvásárolni az ötször drágábbat.

Nem tagadom, találkoztam tüntetőkkel is, mivel Heidelheimben minden hétfőn délután, egészen pontosan 17 órai kezdettel 150–200 személy sétál (rendőri kísérettel, mert meg kell őket védeni a lezárt utcákban veszteglő autósok vezetőitől és utasaitól) az egyik nagy forgalmú utcán. Láttam őket, nem volt náluk plakát, transzparens, de egyéb figyelemfelkeltő eszköz sem, az egyik sétáló világosított fel, tüntettek a Covid–19-pandémia kezelési módjai miatt. Úgy hiszem, ez a példa sok mindent elárul!

Magáról a városról és könyékéről beszámoltam öt évvel ezelőtt, így most csak lányom családjának ott töltött nyolc (ami a férje esetében kilenc) évéről szeretnék valamilyen következtetéseket levonni, de nem szeretném még példának sem állítani őket, hiszen a lakhelyük környékén élő, Magyarkanizsa községből kivándorolt több ezer polgár családjának esete sok mindenben hasonló, azonban mindegyik esetében fel lehet lelni az egyedi sajátosságot is.

Itthon leányom, habár a munkája mellett befejezte a közgazdasági egyetemet, megszerezte a mesterfokozatot is, a kapott havi, mintegy 300 eurónak megfelelő bére és férjének a cserépgyárban juttatott 400 eurónyi fizetése kevésnek bizonyult az általuk megvásárolt ház kölcsöne, a gyermekek iskoláztatása, illetve az egyéb családi kötelezettségek költségeinek lefedésére. Kilenc évvel ezelőtt bejelentették a cserépgyár robotizálását, ami miatt sokan megtudták, hogy végkielégítéssel eltávozhatnak, így megelőzhető a felmondás. Az így kapott kezdőtőke volt az indulási alap, hogy a családfő elinduljon megteremteni a feltételeket az egy évvel később útra kelő család részére.

(folytatjuk)

BALLA Lajos