Következményeiben igencsak méretes az a botrány, amely bennünket, vajdasági magyarokat érint. Vagyunk még (ha vagyunk) vagy kétszázezren, és van egy falvakat és mezőket, árokpartokat és futballpályákat járó Tanyaszínházunk. Amolyan egyedi jelenség – fenomén, ha úgy tetszik –, mivel egyetlen másik itteni kisebbség sem tudott hasonlót létrehozni. Főleg fiatalok éltetik már jó négy évtizede, és a mindenkori trupp elsősorban színinövendékekből, akadémistákból áll össze, meg-megújulva minden nyárra, amikor a falvak népe esténként egy kicsit szórakozhat. Nos, ezzel a társulattal eddig csupán a közönségnek és a kritikusoknak volt – ha volt – baja. Most, az idei nyáron már a politika is beleszólt a repertoárba. Az esemény külön érdekessége, hogy először az (utólagos) alapítóként szereplő Magyar Nemzeti Tanács, illetve annak elnöke „kérte meg” a vándortársulatot, hogy ne vándoroljon, szüntesse be az éppen megkezdett turnéját. Izgalmas volt ezek után a társulat útvonalán szereplő házigazdák reagálása: többségük azonnal egyetértett a „vajdasági magyarság parlamentje” elnökének kérésével, amellyel mélységesen egyetértett a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke is gyors támogató nyílt levélben, többször is „Kedves Jenőnek” szólítva az MNT elnökét, ami bensőséges viszonyt, közeli személyes kapcsolatot feltételez. Jellemző, hogy az itteni magyar nyelvű pártsajtó kommentár nélkül közölte a hivatalos megnyilvánulásokat, csupán néhány szerb és horvát nyelven megjelenő lap és a világhálón különböző nyelveken elérhető hírportál foglalkozott érdemben és konkrétan a botrány hátterével, nem feledkezve meg arról, hogy a szóban forgó Ödön von Horváth műveit, így a nálunk betiltott Kazimír és Karolina című darabot is egyszer már megpróbálták száműzni a közéletből. Akkor, a múlt század harmincas éveiben ezt a tettet egy bizonyos Adolf Hitler és hívei követték el, és akkor a betiltás mellett máglyára is kerültek a von Horváth műveit tartalmazó kiadványok. Mi itt még nem tartunk, ilyesmit maga a Magyar Nemzeti Tanács elnöke sem kezdeményezett. Mi több, szó nélkül hagyta azt a tényt, hogy a Tanyaszínház általa vitatott előadását még egy ideig játssza a társulat a kavillói székházban. Mindig telt ház előtt.

Simán azt mondhatnánk, hogy csupán politikai öngólról van szó, de félő, hogy itt a közönség kiskorúsítását, az emberek ízlésvilágának átformálását, uniformizálását próbálják elérni, illetve megvalósítani. Ez pedig már sokkal több, mint egy színdarab betiltása.

Szerbiában tehát most már nekünk, vajdasági magyaroknak is van botrányunk, de hát „a mi Rozink” nem olyan, mint azok a skandalumok, amelyekről a 15. oldalon olvashatnak. Ugyanannak az országnak a lakóiként és adófizető polgáraiként ugyanabban az aranykorban élünk, annak minden jellemzőjével és hozadékával. Ha már ebbe a korba és erre a helyre születtünk.

NÉMETH János