A boldogság megtalálja az embert, de azért egy kicsit segíteni kell ebben. Legalább annyit, hogy tájékozódunk a körülöttünk zajló történésekről. Meg ésszel szavazunk. Ha már a méltóságunkat elvesztettük.
Már a munkásosztály sem a régi
Marx Károly a maga idejében és utána is nagy sztár volt. Néhol ijesztő, néhol beigazolódott próféta. Ma már a köznép nem hall róla, csupán a szakmai ínyencek idézik. Nem időszerű. Megváltozott a világ. Vagy talán nem is annyira?
Keresem a marxi munkásosztályt. A proletariátust. A proletárokat, akiknek nincs tulajdonuk, nincs hazájuk. Kizsákmányolták őket. A marxista értelmezés szerint ők voltak a legforradalmibb réteg, akiknek nem volt mit veszíteniük. Óriási sztrájkokra, megmozdulásokra voltak képesek. Ma bármennyire is forrong a politikai élet Szerbiában – a munkásság morgolódik, de nem mozgolódik. A szakszervezetek sem képesek mozgósítani. Fölaprózottak, s nem függetlenek.
Marxnak abban igaza volt, hogy a munkások életszínvonala a létminimum felé tart. De már a munkások többségének is van mit vesztenie. Már nem vándorol a munka után, hanem van valamilyen megörökölt vagy fölépített házacskája, helyhez kötött családja. Vigyáznia kell a munkahelyére! Nem lázadozhat! Illetve, bocsánat! Ha mégis elégedetlen, akkor (akárcsak Marx idejében) vándorol oda, ahol a munkáját jobban megfizetik.
Nagy tudósunk korában a tőkések ellen lázadtak a proletárok. Ma a gyanúsan meggazdagodott, a nép zsírján meghízott újtőkések ellen lehetne, kellene lázadni, akik zöme csókos, azaz a hatalmi elit teremtett nekik lehetőséget az állami pénzek jogtalan lenyúlására. Míg ők helikopteren utazgatnak, a munkásosztály továbbra is kizsákmányolt. Többnyire annyit keres, hogy éppen kihúzza a hónap végéig. Hallgat, mert fél, hogy még azt a keveset is elveszti.
Marx idejében a munkások nehéz fizikai munkát végeztek. Ma már főleg „csupán” a futószalag ütemével kell lépést tartaniuk, kiszolgálni azt. Az egyhangú kattogás hangja elnyomja a harciasságukat. Inkább vigasztalódnak azzal, hogy elhiszik a politikusok valótlan, alaptalan ígéreteit: hogy majd 5, 10, 20 év múlva milyen jól élünk.
A politikai analfabéták béklyóiban
Az emberek zöme valamivel vagy az egész életlehetőségével elégedetlen. Természetes és jó, ha időnként megváltozik, felfrissül a politikai vezetés. Normális országokban. Néha Szerbiában is.
A szerbiai polgárok zöme azonban nem az eszére, tudatára, hanem az érzelmeire hallgat a szavazáskor. Gyakori menekülési útvonaluk:
– Engem nem érdekel a politika, el sem megyek szavazni.
– Mindegy, kire szavazok, nem ismerem őket.
– Nem jó, ahogy van, de csak rosszabb ne legyen…
Ezek az írni tudó írástudatlanok, azaz: begyöpesedett politikai analfabéták. Bárki bármit mond nekik, az agyukig nem jut el. Ők tartják béklyóban azokat, akik tudnak és akarnak is gondolkodni. Akik jobban szeretnének élni, mert tudják, hogy lehetne jobb az életünk egy becsületesebb államvezetéssel. Ők ezt a fogalmat nem ismerik, s nem is fogják. Kár rájuk a betűket pazarolni. Majd, amikor kihalnak, jönnek helyettük (talán?) normálisak.
Külön elszomorít, hogy bennünk, magyarokban a beletörődési kultúra már hagyományos és kiirthatatlan. Az sem nyitja ki a szemünket, amikor a reformfasizmus eszközeivel uralkodnak fölöttünk.
A fasizmus él és burjánzik
A zseniális Umberto Eco (1932–2016) olasz író és filozófus, de inkább polihisztor 14 pontban határozta meg a fasizmust. Nagyon jó lenne ma elgondolkodni, hogy ez mennyire vonatkozik Szerbiára, s ugyanakkor a vajdasági magyar politikára.
Érdemes idézni egészében:
„1. Hagyománykultusz, visszatérés az aranykorba, a dicső múltba nézés, mindehhez a modernizmus, a liberalizmus és felvilágosodás elvetése szükséges.
- A vallás vagy legalábbis valamilyen okkultista pótlék beemelése a nemzeti politikába.
- A cselekvés kultusza – mindegy, hogy mit lép a politikus, de ne látszódjon döntésképtelennek.
- Az egyet nem értés megbélyegzése, az ellenzék általános hazaárulónak minősítése, ezzel a nemzetfogalom kisajátítása.
- Félelmek generálása, általában az idegengyűlölet tudatos erősítése.
- Az ellenzék idegenszívűnek minősítése és minden ellenzéki kísérlet államrenddel szembeni fellépésnek titulálása.
- A külső és belső ellenség szerepének, hatalmának és céljainak felnagyítása, torzítása, amiket általában összeesküvés-elméletekkel oldanak meg, ám a kijelölt ellenség mindig kevés reális veszélyt jelent, különben fennáll a veszély, hogy visszaüt.
- »A küzdelemért él, és nem az életért küzd«, a lényeg a háborús hangulat, a mozgósítás, amivel a híveket ugrásra készen lehet tartani.
- »Tömegelitizmus«, azaz populista és elitista egyszerre, élen a Vezérrel.
- Hősiesség kultusza.
- Szexizmus, a fasiszta rendszer hangsúlyozza a »férfiasságát«, miközben a nők szerepe a családra redukálódik.
- Közösségelvűség, akár az egyéni szabadságjogok teljes elvetésével, ám a közösség érdekeit egy szűk kör nyilatkoztatja ki.
- A fasiszta rendszer mindig a többség akaratára hivatkozik, minden ellenérvet erővel söpör le az asztalról.
- A parlamentarizmus elvetése, mivel a többség akaratának érvényesítéséhez elegendő egy szűk uralkodó réteg, amely ismeri a tömegigényeket, és ki is elégíti azokat.”
Meddig köszönnek még vissza ránk ezek a gonoszságok?
MISKOLCZI József
