A nyugati hatalmak az imperializmus korában nemcsak katonai, gazdasági, technikai módszerekkel igyekeztek előnyt szerezni a meghódítandó országokkal szemben, hanem az aszimmetrikus hadviselés különböző eljárásait alkalmazták már a 19. században. Ez a fajta hódítás (a kulturális, építészeti, egészségügyi fölény) nem a jelenkor hozadéka! Az uralkodás sikeressége ősidők óta nagymértékben a hatalmon lévők különleges karizmájáról alkotott elképzeléseken alapult. A politikai siker szempontjából kulcsfontosságú volt, hogy a különlegességet, felsőbbrendűséget meggyőzően, folyamatosan és fenntarthatóan közvetítsék a szövetségesek, de az elnyomottak felé is a tömegek támogatásának elnyerése érdekében. A határozottság, szervezettség, a gyors ütemű fejlődés, a felemelkedés lehetősége (pl. amerikai álom), a tudományos fölény, a könnyed elegancia mind-mind egy uralkodó, egy uralkodni vágyó nemzet karizmáját erősítik. 

A 16. és 18. század közötti gyarmatosítás első hullámában a gyarmathatalom még közvetett módon valósult meg. A gyarmati uralom ekkor a katonai, szervezési fölényben mutatkozott meg, így az anyaország megelégedett a közigazgatás kiépítésével (a lefölözött javak elszállításával), és együttműködött a helyi lakossággal úgy, hogy a korábbi életvitelüket – amennyire azt a hatalom megtehette – nagymértékben meghagyták. Az imperializmus korában merően megváltozott a korábbi szemlélet és gyakorlat. Ekkortól már nem elégedtek meg a javak egy részének lefölözésével, hanem mindent a lehető leghatékonyabban és legalaposabban igyekeztek kizsigerelni. Ma is ezt érezzük, vagyis ez a rablógazdálkodás! A helyi viszonyokat felszámolták, elnyomták. A gyarmatnak már nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan, nyelvileg, jogilag is asszimilálódnia kellett az anyaországhoz. A helyi lakosság beépülése a gyarmatbirodalomba alapkövetelménnyé vált. Ugyanaz történt, mint a 19. századi Habsburg Birodalom esetében, amely a soknemzetiségű, különböző politikai, jogi viszonyokkal rendelkező területeket, nemzeteket egy egynemű, germán birodalomba akarta egységesíteni. Ebben a folyamatban játszott fontos szerepet a bevezetőben említett uralkodói és nemzeti karizma, kisugárzás.

Az I. világháború előkészületei jóval 1914 előtt kezdődtek el. A német császár, II. Vilmos 1898-ban nagy küldöttséggel utazott az Oszmán Birodalomba, és ellátogatott Jeruzsálembe. Damaszkuszban emlékezetes beszédet mondott, amely megdöbbenést keltett ellenfelei fővárosaiban: „A szultán és az a 300 millió mohamedán, akik szerte a földön szétszórtan tisztelik őt kalifájukként, legyenek biztosak abban, hogy a német császár a barátjuk lesz.” A hírt az egész muszlim világ lelkesedéssel fogadta, hiszen felnéztek arra a nemzetre és császárára, aki kihívta harcászati és technikai újításaival, politikai és katonai sikereivel a világ urait, az angolokat és franciákat, az akkori mohamedánok millióinak kizsákmányolóit. II. Vilmos előre tervezve igyekezett a maga oldalára állítani az elkövetkezendő háborúban a világ mohamedánjait, amit sikerült is. Az iszlám vallás gáláns védelmezőjeként azért mutatkozott, mert arra számított, a nagy háború idején az angol, francia, orosz uralom alatt álló muzulmánok fellázadnak majd gyarmattartó uraik ellen, és ezzel lekötik az ellenfél, az antant erőit, ami német győzelmet szül végül. Ezért kell ma is távoltartással fogadni a „nagyok” mindennemű segítő, baráti, szolidáris kijelentéseit, mert ezek nem légből kapott, ösztönös megnyilvánulások, hanem alaposan átgondolt, megfontolt szavak, gondolatok, amelyek mögött a rablógazdálkodók haszonleső politikája áll. A törökök végül a központi hatalmak oldalára álltak (persze nem csak emiatt!). Az I. világégés idején így jutottak német és monarchiabeli katonák a Közel-Keletre, Palesztinába, mert ott a saját, imperialista érdekeiket védték, vagyis az arab kőolajlelőhelyeket, a szimbolikus fontosságú Jeruzsálemet és sok egyebet akartak megszerezni. Az arabok így testvérháborúba torkolló összetűzésekbe kerültek az I. világháború idején, hisz mindkét oldalon harcra kényszerítették őket. Volt, ahol az arabok 25% veszett oda a harcok, járványok, éhínségek következtében. A német császárt ezt egy csöppet sem érdekelte!

A nagy háború kezdetéig és a háború alatt is folytatódott a központi hatalmak karizmájának, varázslatos kulturális, tudományos kisugárzásának az építése. Ezek egyike a Berlin–Bagdad-vasútvonal volt, de az OMM például az operettjeivel vette le lábáról Isztambul közönségét. A török tiszteket a modern fegyverekkel nyerték meg. Ez a szövetség azonban csak látszatra volt harmonikus, valójában senki sem bízott senkiben, és folyamatosan kémkedtek egymás után, szabotálták egymás munkáját.

Nem volt ez másként az ellenfél, az antant oldalán sem. Manapság úgy tűnik, a francia, orosz, angol szövetség egy komoly egységet jelentett, ám valójában csak kétszínű érdekházasság volt. Az előzmények érzékeltetése céljából Bertrand Russell Kína és a kínai probléma c. könyvéből idézek újfent e téma kapcsán: „Az orosz-japán háború az 1902-ben kötött angol-japán szövetség nélkül valószínűleg nem jött volna létre. Ez a szövetség az angol politikában mindig mellékes szerepet töltött be, ellenben mindig sarkköve volt a japán külpolitikának, kivéve a nagy háború azon idejét, mely alatt Japán azt hitte, hogy Németország győzni fog. A szerződés kikötötte, hogy ha valamelyik hatalmat egyidőben két hatalom támadná meg, akkor a másik köteles azt segíteni. Ezt a szerződést eredetileg az Oroszországtól való félelem sugalmazta és létrejöttekor az a gondolat irányította, hogy Oroszországot, egy Japán vagy Anglia elleni háborúja esetén, megakadályozzák abban, hogy Franciaországot segítségül hívja. Mi [angolok] 1902-ben ellenséges indulattal viseltettünk Franciaország és Oroszország iránt, és Japán ellenséges indulatú maradt Oroszországgal szemben egészen a Portsmuth-i szerződésnek az 1907-ik évi megegyezéssel való kiegészítéséig.” (137.old.) A fenti idézetből világosan látszik, a nagy világégés előtt a szövetségkötések pillanatok alatt változtak, hogy az egyedüli szempont a közös rablógazdálkodói érdek mentén való együttműködés volt.

A nagyhatalmak közötti kétszínűség legfőbb bizonyítéka a Kína elleni közös fellépés volt. Tiencsin városában a nagy „ellenfelek” alakítottak ki negyedeket egymás mellett. Az osztrák–magyar gyarmaturalom (1901–1917) megfért a belga (1902–1931), a brit (1860–1943), a francia (1860–1946), a német (1899–1917), az olasz (1901–1947), a japán (1888–1945), az orosz (1903–1920) negyedek gyarmati rendszereivel.

Különösen érdekes, hogy az imperializmus idején a hódítás milyen ravasz formát öltött a modernitás, a tudományos karizma leple alatt. Az egymással versengő hatalmak azonnal együttműködtek egy harmadik ellen, ha az a saját, rablógazdálkodó rendszerüket előnyhöz jutatta. Ez a folyamat azóta is tart, a nagyhatalmak ma is a saját „fejlettségükkel” és kétszínű politikájukkal uralják a világot!

WILHELM József