Az idén választások lesznek az uralkodó Szerb Haladó Pártban. Az előkészületek már nagyban folynak, s a legfelsőbb garnitúra egyes tagjai szerint a parlamenti választásokat megelőző időszakban mozgósítás történt. A falusi alapszervezetektől a legmagasabb szintig mindenki „hatalmas lelkesedéssel” tevékenykedik. Ez alapjában véve nem is volna túlságosan érdekes, de a párt és a köztársaság elnöke nemrégen bejelentette, hogy a jelenlegi megbízatási időszaka végén visszavonul a politikai vezetéstől, más szóval nem óhajt se pártelnök, se köztársasági elnök lenni.

Ez a bejelentés óriási figyelmet kapott a sajtóban, hiszen közismert tény, hogy Szerbia is azon országok közé tartozik, amelyben szükség van egy vezérre, aki mindenkinél mindent (is) jobban tud, és a szava felér a megkérdőjelezhetetlen egyházi dogmával. Nos, Szerbiában jelenleg ez Aleksandar Vučić.

Nagy kérdés azonban, hogy bejelentése valós szándék, vagy csupán taktikai lépés, ugyanis egyes fővárosi, erősen a rezsimhű lapok egyre-másra szólaltatják meg a vezető tisztségviselőket, s minden alkalommal arra igyekeznek választ keresni, hogy mi történhet Vučić esetleges távozása után. A megkérdezettek mindegyike hallani sem akar a Vezér távozásáról, mert ilyen kaliberű politikai vezetője az országnak eddig még sosem volt (!), tehát nélküle valóságos katasztrófa következne be.

Kissé megdöbbentő olvasni ezeket a nyilatkozatokat, amelyekből már-már azt lehet leszűrni, hogy egy istenségről szólnak, aki helyettesíthetetlen, és esetleges távozása nyomorba dönteni az emberiséget.

Az óriási melldöngetés másik vetülete a taglétszámmal való több mint dicsekvés, ugyanis azt állítják, hogy hétszázezer tagjuk van, ami lényegében hihető, csupán arról hallgatnak igen mélyen, hogy a tagság nem kis része tulajdonképpen megélhetési párttag. Hallottunk konkrét falusi példát arról, hogy állami alkalmazottat választás elé állítottak: vagy átlép a koalíciós partner táborából a SNS-be, vagy elveszíti a munkahelyét. Márpedig az emberek próbálnak valamiből megélni, s a megszokott munkájától senki sem válik meg szívesen. Pláne, ha a fizetése nagysága sem elhanyagolható.

Ha sarkosítani akarnánk ezt a dolgot, eltúlozva ugyan, de ahhoz a magyarországi parasztéhoz hasonlíthatnánk, aki sorozatos győzködés után belépett a termelőszövetkezetbe, majd a „miért?” kérdésre röviden válaszolt: „Ankét alapján”. „Hogy-hogy?” „Hát… ankét pofont kaptam, hogy még most is cseng a fülem tőle.”

Nos, ilyen alapon (is) lehet tömegesíteni. S ez kísértetiesen hasonlít a titói korszakra, amikor vezetői vagy politikához kapcsolódó munkahelyhez csak a piros tagsági könyvecske birtokában lehetett jutni.

A hatalmi politikusok mértéktelen dicsekvéséhez tartozik az aktuális hadügyminiszter (nemrégen még Újvidék polgármestere) zengzetes „megállapítása”, miszerint „A Szerb Haladó Párt nemcsak Szerbia, de a környező országok legdemokratikusabb pártja, ahol szabadon elmondható más politikai beállítottságú vélemény is”.

Erről talán többet tudna mondani Zorana Mihajlović, aki korábban közlekedési, a közelmúltig pedig energetikai miniszter volt, de a legutóbbi kormányalakításkor már nem tartottak igényt a szolgálataira. Az okot, amiért kiesett a pikszisből, ő maga mondta el; a miniszter asszonynak volt saját véleménye (is), és nem volt hajlandó véleményt cserélni a Főnökkel („az enyémmel bemegyek hozzá, s az övével jövök ki”).

Vele ellentétben Aleksandar Vulin, akit annak idején kiszuperáltak a seregből, lehetett belügy-, majd védelmi miniszter, mi több, a titkosszolgálatok vezetésére is alkalmasnak találta az Illetékes. De hát ő és mindazok, akik egyik posztról a másikra vándorolnak ország-világ előtt, olykor a gusztustalanságig süllyedve, dicsérik az Első Embert. Már magában véve ezért is megérdemlik, hogy néhány ezer eurót érő Armani-öltönyben járjanak, s a kanadai nagynénitől egy lakást érő pénzt kapjanak ajándékba. Érthető hát, hogy el sem tudják képzelni a pártjukat (és kényelmes jövőjüket) Aleksandar Vučić nélkül.

A Vezér iránti túláradó szeretetet jellemzi Miloš Vučević megállapítása is, miszerint Vučić távozása földrengésszerű hatással lenne a pártra, Szerbiára és annak polgáraira, hiszen ő valósította meg az ország stabilitását, az emberek jólétét… és mindent, ami pozitív. Ha ez így van, akkor vajon mit csináltak a többiek?

Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az államelnök a kelleténél is sokkal többször jelenik meg a képernyőn, ezzel mindenkit háttérbe szorítva. Az is tény, hogy egyik tárgyalásról a másikra rohan, s ez előbb-utóbb ki fogja kezdeni az egészségét. A kérdés azonban, hogy valóban muszáj ezt tennie? Senki sincs a szakminiszterek közül, aki egyes témák nemzetközi szinten történő megtárgyalásában helyettesíthetné?

Ez a gyakorlat azonban nem kizárólag szerbiai, hiszen a magyar külgazdasági és külügyminiszter is úgy röpköd egyik helyszínről a másikra, mintha szupermen lenne. Nélküle nem történhet meg egy gyár létrehozását megelőző rendezvény vagy külföldi befektető megjelenése sem. De ez legyen a budapesti vezetés gondja, nekünk van éppen elegendő dolgunk söpörni a saját házunk előtt. S ezek a bajok esetleg növekedni fognak, ha Vučić betartja a szavát, és sehova sem jelölteti magát. Nos, ebben az esetben ugyancsak lesz tolongás a megüresedett helyért. A párt sem lesz a régi, hiszen igazat adhatunk annak a hozzászólónak, aki azt állítja, hogy nem lesz semmilyen megrázkódtatás, hanem az SNS darabjaira hullik. A másik hozzászóló pedig „feleleveníti” a múltat: „…Így volt ez akkor is, amikor Tito elment. Vele együtt minden elment a fenébe.”

Vagyis utánuk az özönvíz?

BOTH Mihály