A szerbiai közvéleményt huzamosabb ideje foglalkoztatja a pedofília aggasztó mértékű jelenléte a társadalomban, sőt a társadalom elitjének számító körökben (is). A jelenségre néhány évvel ezelőtt (szokatlan módon) a rendőrség próbálta felhívni a potenciális érintettek szélesebb körének figyelmét, amikor már ismertté, sőt jogerősen megállapított és jogilag szankcionált ténnyé vált néhány (köztük újvidéki) eset, amelynek elkövetői ismert közéleti emberek voltak. Akkor főképp a gyermekpornográfia szerepelt a bűnlajstromon, ám az elkövetési módok súlyosbodtak, a gyanúba keveredett (jelentős) személyek köre pedig bővült mind a politikai életben, mind a társadalom egyéb szegmenseiben (pl. művészi vagy egyházi körökben stb.). Olyannyira, hogy pl. a boszniai Szerb Köztársaság volt tanügyminiszterét börtönbüntetésre ítélték, a szerb pravoszláv egyház egyik püspökét perbe fogták, a jagodinai polgármester, az egyik tekintélyes fővárosi művész, valamint az uralkodó párt eminens tagja pedig komoly gyanúba keveredett (utóbbit maga a párt- és államfő is gyanúsítja).

Igor Jurić, a Tijana Jurić Alapítvány vezetője komoly bizonyítékok birtokában állítja, hogy vannak elkövetők rangos politikusok között, sőt azt is, hogy „a magas beosztású pedofilok ügyeit a hatóságok elfektetik a fiókjaik mélyére”.

Ugyanakkor a viszonylag nagy nyilvánosságot kapott esetek csak a jéghegy csúcsát képezik. Ivana Slavković pszichoterapeuta véleménye szerint a gyermekek sérelmére elkövetett szexuális visszaélések elkövetője az esetek 82 százalékában valamelyik családtag.

Törvénycsomag és „kasztrálási készség”

Magyarországon törvénycsomagot terjesztettek a parlament elé, amelyben az eddigieknél jóval szigorúbb szankciókkal fenyegetnék a pedofil cselekményeket. A javaslat közvetlen kiváltója Magyarország volt perui nagykövetének ügye, de újból előkerültek az immár elévült, ám kirobbanásakor igen heves érzelmeket kavart egykori diáktábori történetek, amelyek köztiszteletben álló és rendkívül népszerű (ellenben bizonyíthatóan gyermekbántalmazó és pedofil cselekményeket is elkövető) irányítóját elévülés okán nem lehetett felelősségre vonni.

Nemrég az egyik volt táborlakó, ma ismert filmes megrázó dokumentumfilmet készített (Visszatérés Epipóba, rendező: Oláh Judit), amelyben a tábor egykori résztvevői több mint harminc év távlatából újból felidézik az akkor megélt élményeiket, és ennyi idő után végre lerántják a leplet a titkokról, melyeket idáig mélyen eltemettek magukban a „kreatív zseniként számontartott” magyartanárról (későbbi televíziós műsorvezetőről, szerkesztőről) és az általa teremtett tábori és iskolai miliőről.

A törvénycsomag egyik fontos eleme épp az elévülés lehetőségének kizárása lenne, hogy a sokáig lappangó, de felnőttkorban esetleg ismét előbújó gyerekkori traumák okozói ne kerülhessék el a felelősségre vonást.

Persze a politikai megosztottság még az ilyen érzékeny területeket sem tudja elkerülni. A javaslat mellett, de alig burkoltan ellene is folyik kampány, amelynek két végleteként talán a pedofíliát „függőségi betegségként” értelmező enyhítő körülményt, illetve az elkövető „kémiai kasztrálását”, mint kellően „szigorú” retorziót lehetne említeni.

„Politikai pedofília”

Persze a gyermekek sérelmére elkövethető cselekmények közül a fentebbiek elsősorban a szexuális kizsákmányolás és visszaélés formáira vonatkoznak, a pedofília fogalma is főképp a serdületlen gyermekek iránti szexuális vonzalomra terjed ki.

Ám nem kevésbé súlyos következményekkel jár a gyermek fejlődésére az erőszak, bántalmazás és elhanyagolás megannyi más esete sem, amelyek ellen fel kell lépni, és nemzetközi kötelezettségként ezt a legtöbb ország (beleértve „mindkét hazánkat”) beépítette a saját jogrendjébe.

Ellenben a nemzetközi okmányban foglalt meghatározások és pontosítások nem tartalmazzák a gyermekek terhére elkövethető és rendre el is követett egyik sajátos erőszakformát, amelyet némileg önkényes definícióval akár „politikai pedofíliának” lehetne nevezni.

És mivel tilalma, de legalább korlátok között tartása a nemzetközi dokumentumokból „kimaradt”, a nemzeti jogszabályok is örömmel hagyták ki a sajátjaikból. Így akár azt is mondhatnánk, ilyesmi csak a jegyzetíró képzeletében létezik, a valóságban nem.

Pedig létezik, de még mennyire! Például amikor idült hatalomvágytól fűtve a politika eszközként használja a gyermekeket céljai elérésére. Legfrissebb példa erre az egyik környékbeli zsákfalu, amelynek iskolaudvarában anyaországi pénzből vett és a nemzeti kisebbségi önkormányzat által eljuttatott értékes és tetszetős játszótér átadásán felvonult a kisebbségi hatalmi párt csaknem teljes községi „vezérkara”. Kétszer annyian voltak, mint a megajándékozott intézmény jövendő elsősei, és csak néhánnyal kevesebben a teljes diáklétszámnál. Közülük egy fő képviselte az adomány közvetítőjét, a többi a pártot. (Még akkor is, ha egyesek ezt halovány községi szereppel próbálták palástolni, holott a helyi költségvetés, ha nem tévedek, egy lyukas garassal nem járult hozzá az adományhoz, így nem is volt mit képviselniük.)

Azt, hogy az ajándék és a pártmédiában agyontálalt átadás korántsem a „helyiek régi óhaját” és gyermekeik érdekét szolgálta valójában, mi sem bizonyítja jobban, mint a napilap másnapi száma, amely (a helyi közösségi választások előestéjén) ezt írta főcímnek az eseményről készült fotóhoz: Ez a falu „…is választ vasárnap”.

A „politikai pedofília” eme tényállásában tettestárssá vált egy másik párt is, amely feljelentést tett az adományozó ellen, „mert arra gyanakszanak, hogy a játszóteret a jogszabályokban előírt eljárás megkerülésével, megfelelő tanúsítványok nélkül állították fel”.

Az első párt indulatos közleményben válaszolt a feljelentésre, és nem kímélte az akadékoskodót. A másik sem hagyta szó nélkül a dolgot. Folyt a választási sárdobálás a játszótér (és a kicsik feje) fölött, miközben a történet arról akart szólni, „hogy a gyermekek egy új, korszerű játszótéren játszhassanak”.

És bár a vasárnapi választásokon valaki nyert vagy sem, a gyerekek és a helyiek az önzetlen pártfogás illúzióját mindenképp elveszítették.

BERETKA Ferenc