Megtörténhet, hogy Szerbiában módosítani kell a mondást, amely szerint „ahol mindenki ugyanazt gondolja, ott senki sem gondol semmit”. A bölcs gondolat mellé odabiggyeszthető a toldás, miszerint „kivéve, ha ugyanazt gondolja mindenki, amit a párt és az állam elnöke”. Ennek vagyunk ugyanis tanúi az utóbbi években országszerte, bármiről legyen is szó. Legutóbb is hallhattuk, ki mindenkit utál az államfő, erre másnap az egyik közeli munkatársa, illetve hasbeszélője azonnal kijelentette, hogy ő kiket utál.

Letenni a nagy esküt!

Január óta tud az ország népe az elnök lehallgatásáról, de a rejtélyes ügy hátterét továbbra is homály fedi. Gyakori televíziós jelenéseinek egyikén maga az állam és párt vezetője válaszolt a terjengősen feltett újságírói kérdésre ezzel kapcsolatban, de csak addig jutottunk, hogy ismételten láthattuk elmerengeni, majd hosszasan lapozni az előtte fekvő papírokat. Előre-, majd visszaforgatta a papírlapokat, és hallgatott, majd a hatásszünetet követően megszólalt: „1752 olyan beszélgetést hallgattak le a szolgálatok, amelyeket én vagy családom tagjai folytattak, de nem találtak olyat, ami bármilyen bűncselekménnyel kapcsolatba hozható lenne.” Vissza-visszatérő téma az elnök családja, de nem kaptunk választ arra a kérdésre, hogy kiknek telefonáltak a Vučićok, ha lehallgatták azokat a személyeket, mert – ezek szerint – nem ők voltak a lehallgatás tárgya. Amúgy meg ügyészi engedély kell a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személyek lehallgatásához. Mi több, újabban már az amerikai titkosszolgálatot is emlegetik a lehallgatás mögött. Egyre nagyobb tehát a homály, egyre kuszábbak a rejtélyes ügy szálai.

Május elején pedig úgy látszott, hogy mindenre fény derül, a Szerb Haladó Párt községi bizottságaiban ugyanis sorra fogadták el azt a fentről diktált határozatot, hogy Nebojša Stefanović jelenlegi hadügyminiszternek (aki a lehallgatások idején a belügyi tárcát vezette) távoznia kell. Elhanyagolhatóan kevés kétkedő akadt a párttagság soraiban, a túlnyomó többség semmit sem kérdezve tört pálcát a miniszter fölött.

A végkifejlet május utolsó szombatján következett, amikor is ülésezett az uralkodó párt főbizottsága. Mint annak idején az SZKP(B) vagy a JKSZ politbürója. Itt azonban ezúttal csupán a Szerb Haladó Párt fővárosi vezetéséről kellett lemondania Nebojša Stefanovićnak, miniszteri tisztségét megtartotta. Lemondását annak rendje és módja szerint el is juttatta a párt és az állam elnökéhez, aki azt felolvasta az összejövetelen. Szerbia idősebb polgárainak erről óhatatlanul az 1966-os Brioni plénum juthatott az eszükbe, amelyen Aleksandar Rankovićot leváltották az ország alelnöki és a belügyminiszteri tisztségéből, de nem esett bántódása, nyugdíjasként élt egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig.

Jogos tehát a kérdés: minek kellett akkor a párt tagságának kinyilatkoztatása, a kirúgást vagy menesztést előrevetítő, közel 200 alapszervezeti döntés? Alighanem a tagság fegyelmezését, homogenizálását szolgálta az egész hónapos folyamat, amelyről a párt- és bulvársajtó természetesen szorgalmasan beszámolt. Amolyan elnöki ujjgyakorlat lehetett tehát a májusi lejáratási kampány.

Lesz megoldás?

A lehallgatási botrány továbbra is megmaradt országos rejtélyként, és a hadügyminiszter is a helyén van. Mi több, továbbra is ő felügyeli (hivatalosan) a titkosszolgálatokat, amelyek feladata többek között a gyanús személyek lehallgatása is. Most aztán még jogosabb a kérdés: mi folyik a háttérben, a hatalmi párton belül?

Az európai és amerikai diplomaták eközben egymásnak adják a kilincset Belgrádban. Természetesen Koszovó a tárgyalások témája, de egy hete ülésezett a szerb–magyar gazdasági vegyes bizottság, és világjáró körútjainak egyikén látogatást tett Szerbia fővárosában Szíjártó Péter magyar külügyminiszter is. Nem csupán én bízom errefelé abban, hogy szóba kerülhetett a tárgyalásokon a kishatárforgalom újraindítása, hiszen enyhült a járványhelyzet, a két ország hatóságai pedig kölcsönösen elismerik a másik fél által kiállított oltási bizonylatot. Erre, mármint a kishatárforgalmi átkelők újranyitására rákérdezett a VMSZ frakcióvezetője is, mire a miniszterelnök asszony azt válaszolta, hogy „már estére felteszi ezt a kérdést.” Magyarán: szól az egyedül illetékes „Főnöknek” (ő maga nevezi így az államfőt), aki aztán a magyar miniszterelnöknek telefonál. És csupán egyetlen héttel később már sor is került a külügyminiszteri vizitre.

Amúgy meg érdekes, hogy a határátkelők többségének újranyitása Belgrádban senkinek sem jutott eszébe. Nem tűnt fel egyetlen illetékes minisztérium hivatalnokainak sem, hogy „jé, azok már jó egy éve zárva vannak, újra megnyithatnánk őket!” Ezért is jó tehát, hogy a VMSZ – a hatalom részeként, na meg a képviselt polgárok révén érintettként – jelen van, és udvarias, korrekt módon figyelmeztet a mulasztásra, illetve figyelmetlenségre. Ennyi haszna lehet a vajdasági magyarságnak a legerősebb itteni magyar párt tevékenységéből.

Ezért is örülhetünk ennek az aranykornak, amelyben – állítólag – élünk.

NÉMETH János