Olykor elképedve nézzük a magyarországi, elsősorban kereskedelmi tévéadók híradásait, amikor a családon belüli erőszakról tudósítnak. Az esetek szinte száz százalékában a nők (feleségek, élettársak, kiskorú lánygyerekek) a férfiak brutalitásának elszenvedői. Azt sem lehet elhallgatni, hogy sok esetben jelen van az alkohol vagy a féltékenység is. Egyes hímnemű egyedek egyszerűen nem képesek elviselni, hogy éppen a fizikai durvaságuk miatt lehetetlen a velük való együttélés folytatása, és a feleség, általában a gyerekekkel együtt, igyekezik megszabadulni a folyamatos vegzálásoktól.

Viszonylag ritka időközökben a híradók beszámolnak az erőszak jogi következményeiről is, és éppen ez ad sokszor okot a felháborodásra. A bíróság ugyanis egy vagy több alapos verés után is feltételes börtönbüntetésre ítéli az elkövetőt, holott a feleségverésnek gyakran maradandó következményei vannak. Ezt a jogi „megtorlást” elsősorban azok a házaspárok vetik meg, akik között nem „divat” az asszonyverés.

A fentiekkel kapcsolatban azonban nekünk sem kell a szomszédba mennünk rossz példáért, Szerbiában ugyanis az év első két hónapjában nyolc nő vált gyilkosság áldozatává, vagyis hetente egy. Tavaly ennél valamivel „enyhébb” volt a helyzet, hiszen a teljes esztendő alatt huszonhét nő élete ért véget tragikus körülmények között.

Szinte bárhol a világon ezzel kapcsolatban folyamatosan napirenden van a kérdés, hogy megfelelő előzetes intézkedésekkel meg lehetett volna-e menteni az érintett nők életét. A válasz meglehetősen egyértelmű, vagyis az, hogy igen, ha elsősorban az áldozatok idejében az illetékes állami szervekhez fordultak volna védelemért, másrészt pedig, ha a rendőrség a hatáskörén belül (vagy súlyosabb esetekben akár azt túllépve) idejében intézkedtek volna.

A honi statisztikai adatokból ugyanis kiderült, hogy az áldozatul esett nők egyharmada a tragédia előtt feljelentést tett, de kérelme nyomán gyakorlatilag semmi sem történt. Talán mondani sem kell, hogy ez akár biztató is lehetett az elkövető számára, miszerint következmények nélkül – esetleg – megúszhatja a gaztettet. Annál is inkább, mert az esetek egyharmadában az elkövetők mindössze 10–15 év börtönbüntetést kaptak, s mindössze néhány ügyben született a maximális, vagyis negyven én börtön. Okkal tehető fel a kérdés, hogy az ítéletet kiszabó bíró meg tudná-e magyarázni a gyermekét elvesztő szülőnek, hogy egy emberélet elvétele esetén hogyan talált úgynevezett enyhítő körülményt.

Egyébként egyes, a mi értékrendünk szerint műveltség szempontjából elmaradt országokban még mindig alkalmazzák az önbíráskodás ősi paragrafusát, vagyis a „szemet szemért, fogat fogért” elvet. Elsősorban a muzulmán vallású környezetekben tapasztalható ez, hiszen a Saría törvénykezésnek ez az egyik alaptétele.

Sokan azzal érvelnek, hogy a nemzetek legnagyobb részében úgyszólván folklórnak számít az asszonyverés. Ebből eredően nem nehéz arra következtetni, hogy az illető társadalmak a nőnemű egyedeket másod- vagy sokadrendűnek tartják. Ez azonban ellentmond a müzülök azon állításának, hogy a nő, a feleség, az anya a család tartóoszlopa, hiszen az ő kötelessége gondoskodni a családról. A férfinek „csak” az a dolga, hogy előteremtse a szükséges anyagiakat.

A nemi egyenlőség tekintetében az utóbbi években történt ugyan némi előrelépés, hiszen a jelenlegi szerb kormány huszonkilenc tagja közül tíz a szebbik nemből került ki. Nemzetközi szinten is javulás tapasztalható. Ma már az EU „kormánya” élén is nő áll, mi több, a parlament korrupció miatt letartoztatott elnökhelyettese, valamint az ezen a poszton őt követő is nő.

Ennek ellenére még jócskán van tennivaló, főleg a komolynak számító hazai és nemzetközi szinten is jelentős szerepet játszó vállalatok vezetői testületében, a vezérigazgatói tisztségeket ugyanis az esetek túlnyomó többségében férfiak töltik be. Azt ugyan nem mondják ki nyíltan s hangosan, hogy egy ilyen óriási feladatot nem képes egy nő ellátni, de a férfisovinizmust még mindig tetten érhetjük.

A szakemberek szerint a bántalmazott nők részben azért tűrik a megaláztatást, mert anyagilag függnek a párjuktól. Ez különösen a rurális környezetben jellemző, hiszen a falvakban alig akad a nők számára foglalkoztatási és kereseti lehetőség. A másik ok pedig a hagyományokból fakad, vagy abból, hogy a nőknek tűrniük kell. Pedig ez koránt sincs így! Ők is legalább olyan értékes emberek, mint a férfiak. Arról nem is szólva, hogy nélkülük nemcsak kihalt volna, de gyakorlatilag létre sem jött volna az emberiség. Éppen ezért részükről rendkívül téves az a felfogás, hogy szégyellniük kell, ha a férjük megveri.

A családi erőszakkal kapcsolatosan szinte sosem hallunk fordított esetről, pedig akadnak amazonok, akik olykor nemcsak a nyújtófát kapják elő, hanem a konyhakést is, és – leginkább önvédelemre hivatkozva – megbicskázzák a rájuk támadó élettársukat.

A nők hátrányos helyzetén az sem javít, ha a szüleik félvállról veszik a dolgot.

– Amilyent szakítottál, olyant szagolj! – szokták mondani.

Ez a bűnös felfogás csak lovat ad azok alá, akik a férfiúi felsőbbségüket a feleség félig agyonverésével akarják bizonyítani.

Észszerű és empatikus gondolkodással semmiképpen sem lehet egyetértően bólogatni arra a népei mondásra, hogy a pénz számolva, az asszony verve jó.

BOTH Mihály