Látványos és sokatmondó üggyé dagadt a Tanyaszínházhoz kapcsolódó botrány az elmúlt három hétben, amely úgyszólván újra, csupán némileg más szögben és megvilágításban mutatta meg a vajdasági magyar hatalmi viszonyok bumfordi mivoltát.

  1. december 28-án a Szerbhorváth György által jegyzett „Van valami bejelentenivalója?“ című monodrámát olyan nézőtér előtt játszotta el Csernik Árpád a Jadran színpadon, ahol sem tűt, sem mást nem lehetett leejteni. Aki ott volt és vastapsolt, az talán megerősíti azt is, hogy a színmű előadása „protesztjellegűnek“ bizonyult. Egyfelől a Népszínház Magyar Társulata körüli, akkor már hetek óta tartó botrányok miatt történt ez így, másfelől pedig széles körökben arról szólt a fáma, hogy nem más, mint Lovas Ildikó dolgozott intenzíven azon, hogy a darab lekerüljön a műsorrendről. A történet vége ismert: Andrási Attila művészeti vezető távozott, Szerbhorváth darabja maradhatott, a társulatot meg inkább békén hagyta a hatalom. Belátta volna a párt, hogy néha jobb megkerülni az útakadályt, s nem szétverni rajta magunkat?

Talán másoknak is eszébe jutott a Népszínház hat évvel ezelőtti esete, amikor július 27-én önálló ízlésesztétikai törekvéseinek érvényt szerezve Hajnal Jenő betiltatta a Tanyaszínház turnéját. Hogy az ügy három hete folyamatos diskurzust generál a vajdasági magyar közbeszédben (és azon túl is), az ragyogó dolog, ám a legszebb tán mégis az volt, hogy Hajnal és Pásztor István reklámjának hála csordultig telt nézőtér fogadta a tanyaszínházasokat minden egyes kavillói estén egészen az utolsó, augusztus 12-i előadásig. Ez lényeges mozzanat: nem a színészkollégák vagy a „törzslázadók“, vagyis nem egy szűk kör, hanem már-már a vajdasági magyarság egy reprezentatív metszete mutatott be az elnök uraknak. A közbeszédben – érdekes módon – főleg néhány 60 és 90 év közötti férfi pártolta leginkább a turné betiltását, míg a tiltakozó hozzászólók színes kavalkádjában akadt öreg és fiatal, színész és színházkedvelő, férfi és nő, helyben élő és emigráns vajdasági magyar és így tovább. Utóbbi csoport egyik tagja sem gondolta azt, hogy az előadás betiltása holmi „lebegő“ esztétikai kérdés volna csupán, s így vagy úgy, de pontosan látta az ügy mögött mesterkedő politikai akaratot – Lovas Ildikóval vagy nélküle.

Tegyük fel újra a kérdést: voltaképpen mi adja a VMSZ hatalmát? Persze rávágható, hogy a 40–60 ezer fő közti szavazóbázis, s nyilván szükség van erre a legitimációra, illetve arra a kollektív képzetre, hogy „ők a vezetőink“. Ám a hatalmat leginkább jobb vagy rosszabb machinációk szövevénye működteti. Pásztor Istvánéknak koránt sincsenek olyan eszközeik, amelyekkel gyors és ellentmondást nem tűrő módon „kormányozhatnák“ az ernyőjük alá tartozó mikrovilágot. Rendőrök, titkosszolgák, katonák nem állnak a rendelkezésükre. Ám a pénzelosztást ők végzik, s úgy tűnik, ez elegendő is. Tegyük hozzá: a klientúra és a káderhálózat is fontos része a politikai érdek érvényesítésének, ahogyan a budapesti és belgrádi hatalmakhoz fűződő konjunkturális viszony is, ám mindegyik esetben fontos szempont a forráselosztási képesség. Más szóval: a VMSZ nem más, mint egy pénzelosztó edény, amiben általános szinten nem nagyon van más, ha nincs tele pénzzel, mint üresség. Borzasztóan és riasztóan egydimenziós tehát a modell, ami a pártnak legalább akkora kockázatot jelent, mint a erőterükbe vagy így, vagy úgy tartozó embereknek. Jellemző, hogy miután az elmúlt hónapokban akadozott a magyarországi támogatások folyósítása, a párton belül azonnal felütötte fejét a pánik. Tegyük is fel gyorsan az önmagától adódó kérdést: vajon mire menne a VMSZ a budapesti pénzek – és az ilyen-olyan belgrádi juttatások – nélkül? A legvalószínűbb válasz rámutat a vajdasági magyar intézmények és emberek iszonyatos kiszolgáltatottságára, amin az igazat megvallva nem is lehet csodálkozni a kapitalizmus (fél)perifériáján tengődő Kelet- és Délkelet-Európában. Jóllehet, talán építkezhetett volna a párt más irányba is, ám erre már kár karaktert vesztegetni, s talán nem is volt más járható út Pásztor személyiségét és stílusát ismerve.

Augusztus 8-án Pásztor István többek között elmondta, „kezdeményező“ és „moderátor“ kíván lenni abban a folyamatban, amely során a tanyaszínházas ügyben érintett szereplők leülnek egymással beszélgetni. Hogy ez pontosan hogy fog festeni, azt bizonyára sokan kíváncsian várják, mindenesetre jó okkal feltételezhetjük, a VMSZ nem számolt azzal, hogy ekkorára dagad a botrány. Mivel a Tanyaszínház nem független az említett pénzelosztó edény tartalmától – s nincsenek rendkívüli „kiváltságai” sem, amelyek miatt békén hagynák őket –, ezért még akár „foghatóak” is lehetnek, ám nagy kérdés, hogy mi minősül majd célszerűnek. Meddig hajlandó elmenni a meghekkelt autonómia, vagyis az MNT? Hova akarja kifuttatni a nyomásgyakorlást Pásztor? Mit fog lépni a Tanyaszínház azután, hogy a közönség és a közvélemény egyértelműen hitet tett a művészetük mellett?

Az elmúlt évtized tapasztalata azt mutatja, a pénzelosztó edény bűvkörébe kerülni olyan „kötelezettségekkel” járhat, amely jó eséllyel károsítani fogja a szellemi szabadságot. Márpedig a vajdasági magyar – és szerbiai, sőt, regionális – állapotokat tekintve semmi másra nincs most olyan szükség, mint szellemi szabadságra. Az atomizálódott társadalmi viszonyokat és a gátlásaikat régen levetett centrális politikai erőtereket tekintve nem meglepő, hogy jelenleg egyéni és kiscsoportos megoldásokban kell gondolkodni. Legyen bármennyire is nyomasztó a VMSZ hatalmának szégyenteli bumfordisága, az elmúlt bő évtizedben több példa is akadt arra, hogy van élet rajtuk kívül. A sorozatos kavillói teltházak egyik olvasata, hogy erre megvan a tömeges igény is. Összegezni kell a tanulságokat.

 VATAŠČIN Péter