Szeretjük azt mondani, hogy az alfa generációsok – tehát a 2010 után születettek – telefonnal a kezükben jönnek a világra. Ejnye-bejnye, mímeljük a méltatlankodást, ezek a mai gyerekek már csak ilyenek, bezzeg a mi időnkben még az utcán kergetőztünk meg pipacsgubót ettünk kétpofára… Na de tegyük a kezünket a szívünkre mi, X-esek és Y-osok: én a kilencvenes években cseperedő gyerekként jól emlékszem, hogy amikor véget ért az áramszünet, a Biopon-reklámnak is örültünk a tévében, és alig vártuk, hogy supermariózhassunk az osztálytársakkal. Ráadásul néhány mesterséges intelligencia által készített képen kívül viszonylag kevés bizonyíték támasztja alá, hogy a mostani csecsemők valóban okoseszközzel együtt bújnak ki az anyjuk hasából, annál több viszont, hogy éppen mi, a szüleik adjuk ezeket a kütyüket a kezükbe; hogy hallgassanak, hogy hagyjanak már minket kicsit békén, hogy végre nyugiban lehessünk. És mert mi magunk sem tudjuk lerakni ezeket, ott vannak nálunk szoptatás és játék közben, és úgy pörgetjük a TikTok-videókat meg az instagramos szupermamik posztjait, hogy közben a szemkontaktust is elfelejtjük felvenni a környezetünkben lévő hús-vér emberekkel. Nyilván sarkítok, de azt hiszem, a lényeg leginkább így tud átmenni. A lényeg pedig az, hogy mi, felnőttek vagyunk a felelősek a kialakult helyzetért.

A helyzet az, hogy 2010 óta rohamosan romlik a tizenévesek lelki egészsége. A belgrádi Psychological Innovation Network kutatásai szerint a szerbiai fiatalok 40 százaléka küzd valamilyen mentális problémával: a legtöbben szorongással, depresszióval és poszttraumás stressz-szindrómával. Ezek a nehézségek sokkal inkább érintik azokat, akiknek a szociális hálója elenyésző. És az interperszonális kapcsolatok hiánya meg a túlzott közösségimédia-fogyasztás között felmérések szerint szoros az összefüggés.

Jonathan Haidt szociálpszichológus A szorongó generáció című könyvében ennek okait próbálja felfejteni. A szerző úgy fogalmaz, hogy 2010 utáni időszakban a gyerekkor Nagy Újrahuzalozása zajlott le, és az azóta lejátszódó, technológiai eredetű változások az idegrendszer módosulásához is hozzájárultak. „Olyan ez, mintha adnánk a gyerekünknek egy IPadet tele videókkal arról, hogyan kell járni, de ezek a videók annyira lebilincselőek lennének, hogy ők végül sose szánnák rá magukat, hogy elkezdjenek járni” – írja körül a jelenséget Haidt. Én is tudok erre példát mondani: az egyik középiskolás csoportomban a tinédzserek visszatérően panaszkodtak arra, hogy nem tudják kialudni magukat. Ők a túlzott iskolai és szülői elvárásokat okolták emiatt, míg meg nem kértem őket, hogy készítsenek táblázatot a napi tevékenységeikről. Ebből kiderült, hogy alvás helyett órákat töltenek az ágyban mobilozva. Volt, akinek az átlagos képernyőideje napi 8 órára nyúlt úgy, hogy emellett aktívan videójátékozott is. Nem csoda, ha az agyának a rendelkezésére álló négy-öt órányi, alvással töltött idő nem volt elegendő arra, hogy kipihenje a rengeteg ingert, ami napközben érte. Ahogyan annak az általános iskolásnak sem, akinek rendszeresen rémálmai voltak, míg a szülei rá nem jöttek, hogy ha délutánonként nem játszik öldöklős videójátékokat, és éjszakára kikapcsolják az amúgy folyton működő televíziót, a gyerekük gondjai szinte rögtön megszűnnek. Lehet, hogy valakinek ezek magától értetődőnek tűnnek, de mint a fenti példák mutatják, akkora a tudásbeli deficit az okoseszközök ténylegesen okos használata terén, hogy nem árt időnként átismételni, amit a szakemberek mondanak.

Ez a nemzedék a legtöbbet azzal veszítette, hogy szinte teljesen kiszorult az életéből a felügyelet nélküli, szabad játék. Régen azt mondták, a gyerek munkája a játék, hiszen az által sajátítja el a környezete szabályrendszerét, a társas érintkezés módjait, és tesz szert fontos képességekre, mint például a másokkal való együttműködés, az önkontroll vagy éppen annak elviselése, ha veszítünk valamiben. Ráadásul közben azt is megtanulták, hogyan vigyázzanak magukra és egymásra, hiszen még ha kicsi is, de mégiscsak volt tétje ezeknek a játékoknak – mint, mondjuk, egy lehorzsolt térd vagy egy kiszakadt nadrág. Azzal, hogy a felmérések szerint a mai fiatalok 46 százaléka szinte állandóan online van, pont ezek a képességek sorvadnak el. Nem képesek az itt és most történéseire koncentrálni, folyamatosan valahol máshol, a digitális térben vannak. A legtöbb applikáció ugyanis úgy van kialakítva, hogy a pillanatnyi kielégülést okozó dopaminszintet emelje meg, és ezáltal függővé tegye a felhasználókat. Számomra megdöbbentő volt látni, hogy amikor hétéves kihagyás után újra tanítani kezdtem, az iskola folyosóin csend uralkodott, mivel a diákok a telefonjukba mélyedtek ahelyett, hogy egymással beszélgettek volna. Nem csoda, ha a fiatalok egyre elszigeteltebbnek érzik magukat.

Noha Haidt morális pánikot okozó nézeteivel sokan vitatkoznak, egy biztos: szülőként sokszor csak kapkodjuk a fejünket az elmúlt egy-két évtized médiafogyasztási szokásainak változását látva, tehetetlennek, információhiányosnak érezzük magunkat, és gyakran a kontroll hiányát is megéljük. Ezért is fontos, hogy megbízható forrásaink legyenek. Emiatt örültem meg a nemrégiben olvasott hírnek, miszerint a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar nagyobb összeget kapott arra, hogy a gyerekek okoseszköz-használata és életminősége közti összefüggéseket kutassák. Érdemes lesz figyelni az eredményeikre.

BERÉNYI Emőke