Az egyre növekvő politikai hurráoptimizmus ellenére naponta tapasztalhatjuk, hogy a jövőnk, de főleg a gyerekeink jövőjének látóhatárán a bárányfelhőknél sötétebb foltok jelennek meg, és igen makacsul tartják magukat. Naponta bombáznak bennünket a Kánaán közeledtének reményével, mi viszont ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk.

Persze, a politikusoknak is van annyi eszük, hogy nem rontanak ajtóstul a házunkba, hanem apródonként, úgyszólván kiskanállal adagolják a negatív előjelű dolgokat. Csontig ható erőltetéssel igyekeznek meggyőzni bennünket arról, hogy a közüzemi szolgáltatások (víz, csatornahasználat, szemétszállítás, villany…) ára nálunk igen alacsony, természetesen az európai átlaghoz viszonyítva, de arról mélyen hallgatnak, hogy a kereseteket illetően már a nem túl régen még mélységesen lenézett Albánia is előttünk jár. Valószínűleg éppen ezért látják logikusnak, hogy mindennek meg kell emelni az árát, már ami az ő hatáskörükbe tartozik, hiszen „közelednünk kell Európához”.

Ebből a számunkra keserű szájízzel járó törekvésből a bankok sem akarnak kimaradni. Mivel az utóbbi egy évben több országban is, kormányrendelettel, befagyasztották a lakossági hitelek törlesztését, mert ezzel szerettek volna segíteni az egyébként önszántukból eladósodottakon, a pénz mozgásának drasztikus lelassulása miatt a pénzintézmények nem juthattak annyi (kamat)bevételhez, amennyit reméltek. A telhetetlen bankok ezért a profit növelése érdekében a legkényelmesebb megoldást választották, megemelték a különféle szolgáltatásaik (számlavezetés, hitelkihelyezés stb.) díját. Amelyik ügyfélnek ez nem tetszik, felbonthatja ugyan a szerződést, és másik banknál kereshet jobb feltételeket, de viszonylag rövid idő alatt kénytelen volna rádöbbenni, hogy ez is csak amolyan „csöbörből vödörbe” dolog, hiszen máshol sem járna jobban.

Csak emlékeztetőül tesszük szóvá, hogy egykoron, az „átkosban”, amikor még a betétkönyv és nem a megszámlálhatatlan mennyiségű folyószámla dívott, a(z állami) bank nem számolt fel borsos számlavezetési díjat, mi több még a látra szóló betétekre is kamatot fizetett. Ma már lassan oda jutunk, hogy mi leszünk kötelesek kamatot fizetni, amiért a (magán)bank kegyes elfogadni a nekünk érkező bérünket vagy nyugdíjunkat. Az sem mellékes körülmény, hogy nem mi, polgárok követeltük magunknak a folyószámlát, hanem valamiféle törvénnyel ránk kényszerítették. Akárcsak az öntözési és lecsapolási illetéket. Pedig az utóbbi években a vízgazdálkodási közvállalatok nem nagyon törték magukat, hogy jelentősebb előremozdítást végezzenek a klímaváltozás miatt már menetrendszerűen érkező árvizek ellen. Nos, ez a két (szerbiai és vajdasági) közvállalat minden címen igyekezik kizsarolni az emberekből az őt meg- (nem) illető összeget. Még a szennyvízcsatornával ellátott településeken is felszámolja a lecsapolást. Aki fizet, az fizet, aki rájött, hogy ez egy törvénytelen követelés, mellőzi az egyébként a köztársasági átlag feletti fizetésekből „tengődő” vízgazdálkodásiak ily módon való támogatását. Jogilag is rendezett országban a feleslegesen befizetett összeget visszajuttatják a polgárnak. Nálunk szemrebbenés nélkül elteszik és – ahogyan az államalkotó nemzet mondja – „nikom ništa”. Ezzel kapcsolatban az is érthetetlen, hogy az esetleg lamentáló polgárnak kell bizonyítania a saját ártatlanságát. Nevezetesen azt, hogy a közvállalat által postázott végzést és/vagy befizetőlapot jóval a befizetési határidő után kapta kézhez, s ennek ellenére büntetőkamatot számolnak fel neki. Állítólag az erre vonatkozó törvényben az áll, hogy a kézbesítési időpont az a nap, amikor a közvállalat, közönséges küldeményként, postára adta a szóban forgó dokumentumot tartalmazó borítékot. Azt eddig senki sem tudta megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy a feladás és a kézbesítés napja között olykor több hét is elmúlik, holott a posta az általa átvett küldeményeket köteles negyvennyolc órán belül eljuttatni a címzetthez. Pedig a befizetés elmulasztása, esetleg megtagadása meglehetősen súlyos következményekkel járhat. Az eddigi legdurvább eset egy Szabadka környéki földművessel esett meg, aki nem volt hajlandó kifizetni a lecsapolási illetéket, s végül a közvállalat, a bírósági huzavona után (amit természetesen nem a gazdálkodó nyert meg), az adósság végrehajtásakor elárverezte az alperes öt hold földjét. Akkor (négy évvel ezelőtt) nagy port kavart az ügy, de végül maradéktalanul érvényesült a közmondás: „A kutya ugat, a karaván halad.”

A lakosság folyamatosan kizsebeléséhez tartozik (elsősorban) az is, hogy a kiskereskedelmi árak, a hivatalos statisztikával ellentétben, szinte észrevétlenül, de folyamatosan emelkednek. Amint valamiből hiánycikk keletkezik, a kereskedők azonnal reagálnak. Ezzel elsősorban az a gond, hogy nincs korlátozva a haszonkulcsnak a kiskereskedelmi árba történő beépítése. Régen az élelmiszerek esetében legfeljebb kilencszázalékos lehetett a „marzsa”, most pedig a felső határ a csillagos ég. Ez különösen a ruházati cikkeknél és a lábbeliknél tapasztalható, hiszen mi a logika abban, hogy a kereskedő 10–80 százalékos árkedvezményt ad egy pár cipőre? Nemhogy nem keres rajta, hanem veszít? Nos, az ilyen kereskedők már régen tönkrementek. A mostaniaknak a kereslethez való ilyen „igazodása” csak azt jelentheti, hogy az adott cipő tisztességesnek aligha mondható, tehát akció előtti ára több száz százalékos árrést tartalmazott. Mivel senki sem akarta megvenni, ezért a boltosok kénytelenek igen kis haszonnal kínálni, hiszen más módon nem lesz lehetőségük megforgatni a befektetett pénzüket.

A felsorolást bárki szinte a végtelenségig képes volna folytatni, hiszen naponta tapasztaljuk a drágulásokat, illetve az egyre rafináltabb ötleteket, amelyekkel ki szeretnék üríteni a zsebünket.

A nép pedig tűr, de az elfásultságnak a jelei élesen mutatkoznak. Aligha lehet ugyanis véletlennek nevezni, hogy a választások idején folyamatosan csökken a szavazók száma. Belefáradtak az emberek a sok ígérgetésbe, és egyéb híján tűrnek.

Vajon meddig?!

BOTH Mihály