A tanítók és a tanárok a médiából értesültek róla a múlt csütörtök délután, hogy két héttel a tervezett előtt, június 6-án fog véget érni a tanév. Az iskolák csak másnap reggel kapták meg az egyik tárca nélküli miniszter (bizony, nem is az oktatási minisztérium!) rendeletét arról, hogy keddig le kell zárni az osztályzatokat, a diákok pedig további két hetet kapnak a javításra különfoglalkozások keretében. A változtatás oka állítólagosan a két, egy hónappal ezelőtti vérengzés volt. De beszélnek nagyszámú rettegő tanulóról, akik a Vladislav Ribnikar Általános Iskolában történt lövöldözés óta nem járnak iskolába; a meggyilkolt gyerekek szüleiről, akik elégedetlenek a hatóságok munkájával; tanárokról, akik tehetetlenségükben sztrájkra készülnek; rendőrökről, akik ahelyett, hogy közlekedési bírságokkal hizlalnák az államkasszát, esetleg „besegítenének” Koszovóban, az oktatási intézmények előtt strázsálnak. És persze figyelemelterelés is lehet a dolog egy háttérben zajló szégyenteljes ügyről, amiről csak hónapok múlva fogunk értesülni. Akárhogy is: a pedagógusszervezeteket senki sem kérdezte nemcsak a hirtelen tanévzárásról, hanem arról sem, hogy milyen egyéb, megoldásra szoruló problémáik vannak, esetleg van-e elképzelésük arról, miként lehetne megakadályozni a belgrádihoz hasonló merényleteket.
Emlékszem, amikor én jártam általános iskolába, csak a bombázások szolgáltattak elegendő indokot arra, hogy előbb fejezzük be a tanévet. Ami viszont végigkísérte azokat az éveket, az a tanárok által gyakorolt polgári engedetlenség volt: az oktatásügyi dolgozók ma már szinte elképzelhetetlen mértékben érvényesítették az érdekeiket, hallatták a hangjukat (akár a miloševići rezsimmel szemben is, gondoljunk csak a tiltakozások egyik jelképévé vált Srbijanka Turajlić matematikaprofesszorra), és egyesítették az erőiket munkabeszüntetés formájában. Ennek köszönhetően érték el azt a bérszínvonalat, ami miatt a szakmájuk egy időre olyan népszerű lett, hogy szinte kizárólag sógor, koma, jóbarát alapon vagy pártkönyvecskével lehetett állandó álláshoz jutni pedagógusként. Jelenthetett volna ez minőségi ugrást, esetleg képzési reformot, helyette maradt az állami munkahellyel való megelégedettség tunyasága (a közszféra más dolgozóiról szól ugyan, de lásd erről a Državni posao című sitcom-sorozatot), ezzel párhuzamosan pedig a szakma további devalválódása a társadalom szemében. Azéban a társadaloméban, amelynek a mentális állapotáról különböző tanulmányokból sokat tudunk, most mindenesetre maradjunk diplomatikusan annyiban, hogy rossz (de úgy is fogalmazhatunk, mint egyik előadásuk kapcsán nemrég a Kosztolányi Dezső Színház színészei: https://szmsz.press/…/tarsadalmunk-az-idegosszeomlas…/).
A probléma tehát finoman szólva összetett, én is csak egyetlen aspektusára hívnám fel a figyelmet. Bevallom, egy jövendőbeli elsős édesanyjaként néha azzal kínzom magam, hogy próbálok pozitív példákat találni az iskolarendszer működtetésére. Amikor például a sokak által mintának tartott finn módszerről olvastam, meglepett, hogy az milyen mértékben tekinti kompetens szakembernek a tanárt. Idézek egy erről szóló cikkből: „Sinnemäkki (egy finn tanár) szerint a legnagyobb innováció, hogy a társadalom bízik a pedagógusokban, ők pedig bíznak a diákokban, és az iskolai tanítás szereplői, tanár és diák egyaránt autonómiát élveznek valamilyen mértékig. A tanárok teljesen autonóm módon dönthetnek akár arról is, hogy a diákokat, mondjuk, a tanóra közepén kiviszik az udvarra, ha azt látják célravezetőnek. A pedagógusok döntéseit sem a kormány, sem a szülők, sem az iskolavezetés nem kérdőjelezi meg. A tanárok viszont meg is dolgoznak ezért. Mindezt azzal viszonozzák, hogy árgus szemekkel figyelik az oktatás és a diákok fejlődését, és aktívan részt is vesznek annak alakításában. Tapasztalatunk szerint a finn csoda nem a tantárgyak vagy a tanulásszervezés tökéletes újraértelmezésében, esetleg a digitális eszközök használatában rejlik, hanem sokkal inkább a pedagógusokba vetett – és ki is érdemelt – bizalomban.” (az írás teljes egészében itt olvasható: https://qubit.hu/…/a-finn-csodaiskolakban-semmi-olyan…). Ez a fajta bizalom az, ami nálunk hiányzik: bizalom abban, hogy a tanárok képesek kezelni nehéz helyzeteket; bizalom abban, hogy a szavuk mérvadó; bizalom abban, hogy a szakmájukhoz ők értenek leginkább, nem pedig a minisztérium. És amíg az állam kimutatja ezt a bizalmatlanságot az irányukba, ne csodálkozzunk, ha a szülők is számonkérik a pedagógusokon a négyes ellenőrzőket. Addig a tanár egy bohóc marad: szórakoztatásra alkalmas, nevelésre és példamutatásra nem.
BERÉNYI Emőke
