Az iskola, a diákok, a tanterv és az oktatás módszertana az évek során sokat változott, s ez egyszer jót, másszor rosszat hozott. Minden generáció másként éli meg az iskolát, a tanulást, és ez egyénenként is változó. Az interjúalanyok a saját tapasztalataikról mesélnek, valamint arról, hogy a diákok viselkedésével, hozzáállásával milyen változásokat figyeltek meg.

Megyeri Klára óbecsei nyugdíjas óvónő 1962-ben lépte át először az iskola kapuját, akkor még diákként.

„1962-ben az óbecsei Petőfi Sándor Általános Iskolába írattak be. A második osztályban egy tüneményes tanító nénit kaptunk, akit nagyon szerettem és csodáltam, mert mindig csinos, kedves volt, és valószínű, akkor döntöttem el, hogy én is pedagógus leszek. Engem azért is ragadott meg a tanító néni egyénisége, mert akkor láttam először papírzsebkendőt, és ez valami fogalom volt akkor, most viszont nevetséges. Szerettem iskolába járni, és szép emlékek fűznek a tanáraimhoz: a Berec házaspárhoz, Ferenc Zsuzsannához és Mátyáshoz, valamint osztályfőnökünkhöz, Kercsov Mariához. Akkor sok diák volt. A szünetekben zengett tőlünk az iskolaudvar, jókat játszottunk, és életre szóló barátságok születtek az iskola falai között. A tanárok szigorúak voltak, néha elcsattant egy pofon is, de tudtuk, hogy kik azok a tanárok, akiktől jó lesz félni, és kik azok, akikkel mindent meg lehet beszélni. Nem voltunk lázadók, természetesen az otthoni nevelésre is ez volt jellemző. Tudomásul vettük, hogy visszafeleselés nincs. Szerettem az irodalmat, nyelveket, szavalóversenyeken vettem részt, zeneiskolába is jártam. A fizika és a matematika nem volt az erősségem, és ahogy most visszagondolok, nem is igyekeztem megérteni. Nem érdekelt, és ennyi.”

Utána Klára számára következett a gimnázium, a családalapítás, és egy kislány mellett befejezte a Pedagógia Akadémiát.

„Általános iskola után gimnáziumba iratkoztam. Gyönyörű, gondtalan évek voltak ezek. A Lapis házaspár, Takács Ilona, Skrabány Viktor tanított, és még sorolhatnám a kedvenc tanárainkat. Néhány tantárgyat magyarul tanultunk, java részét viszont szerb nyelven. Ez akkor normálisnak tűnő állapot volt. Mindenki megtanult szerbül, a tanáraink pedig segítőkészek voltak. A mai napig megmaradt a barátság a magyar és a szerb osztályba járó diákok között. Mi egy helyre jártunk szórakozni, és jó barátok voltunk. A nemzetiség kérdése soha nem merült fel. Ez az egyik legnagyobb kincs, amit kaptunk, és tovább ápoljuk. A gimi után férjhez mentem, majd 1978-ban eldöntöttem, hogy beiratkozok az újvidéki pedagógiai akadémiára. Állandó ingázással egy kislány anyukájaként 1981-ben oklevelet szereztem. Még abban az évben Adán kaptam munkát, és így elkezdődött az óvónői pályám, amely 2013-ig tartott. Csodálatos, remek évek voltak sok kis ügyes lurkóval, és nagyon kedves szülőkkel. Imádtam a munkám.”

A pályájának utolsó éveiben érzékelhető volt már a gyerekeken a technika fejlődése. Érdeklődésük is megváltozott.

„Az utolsó években már észrevettem, hogy a gyerekek nagy változáson mennek keresztül, a technika megtette hatását, és gyakran szívesebben néznék tévét, minthogy mesét hallgatnának vagy játszanának. Például egy labdával meggyült a bajuk, mert otthon sem labdáztak. Régebben a családok gyakran összejöttek ünnepre, disznóvágásra, névnapra, és ilyenkor a gyerekeknek is sok élményben volt részük. A szülőknek sokkal többet kellene a gyerekekkel lenni, kirándulni velük, vagy csak egy sétára menni a környéken, és felkelteni figyelmüket a sok apró részletre, amelyek körülvesznek bennünket, mert így gazdagodik a szókincsük, és ingergazdag környezetben a gyermek is fejlődik. Egy szülinapról egész héten meséltek az oviban, mert annyira jól érezték magukat. Ez a feltöltődés kellett a gyerekeknek és a szülőknek is egyaránt. Mi van ma? Játszóházba ünnepelnek, hogy otthon ne legyen cirkusz. Nem mindig jó ötlet. Sőt! Az okostelefon és egyéb kütyü által a gyerekek keveset beszélnek, ezért sok a beszédhibás gyermek, valamint a szókincsük nagyon szegény. Természetesen, ahol mások az elvárások és a családi szokások, ott egy érzelmileg kiegyensúlyozott, gazdag szókincsű gyermek él. A technika fejlődését nem lehet és nem is kell megállítani, de ügyelni kell, hogy meglegyen az arany középút, ami szebbé teszi vagy teheti a gyermekeink életét, gyermekkorát. Dicsérnivalók a különböző nyári táborok, tánccsoportok, zeneiskola, a sportklubok tevékenységei e téren. Az ember társas lény, és annak is kell maradmia.”

Megyeri Klára úgy véli, a kilencvenes években a bombázás, most a vírus állítja nagy feladat elé a családokat, pedagógusokat egyaránt.

„A covid beleszólt mindannyiunk életébe. Minden elismerésem a szülőknek, akik segítettek ezekben a nehéz napokban a gyerekeknek a feladatok, problémák megoldásában. Az online világ és az online iskola súlya hirtelen nehezedett a családokra. Nehéz volt, az biztos. Hiányoztak a gyerekeknek is az iskolával kapcsolatos örömök, barátok, a tanterem illata, a kirándulások és minden, ami szebbé és tartalmassá teszi a diákok életét. Küzdelem volt ez a pedagógusok számára is. Nagy kihívás. Sajnos még nem látjuk a történet véget. Kitartás és türelem kell mindkét oldalról. Elmondhatom, hogy a mi korosztályunknak szép gyermekkora volt, amire boldogan emlékezünk vissza. Az én gyerekeim már sajnos háborús időkben voltak diákok, amikor a kislányom Szegeden járt középiskolába, mi pedig a fiammal és a férjemmel itthon éltünk. Soha nem tudtuk, mit hoz a holnap. Nem létezett nyaralás, ünnep, de volt bombázás, riadó, áramszünet stb. Elmúlt. Bízom benne, hogy lesznek még futkározó ovisok, éneklő lányok, focizó fiúk az iskola udvarán, csak bízni kell. A törődés, a szeretet, az egymás megbecsülése szárnyakat ad.”

Nem mindig jó a leegyszerűsített vázlatot kivetíteni, esetleg súgógépként használni

A szabadkai születésű Hózsa Éva egyetemi tanár, aki szintén a saját tapasztalatai alapján beszéli el a diákokhoz való alkalmazkodást, követve a technika fejlődését. A kronológiai sorrendet követve Éva is volt kisdiák. Rövid ismertetőt mesél el nekünk erről az évekről.

„A szülővárosomban egy német nyelvű óvodába jártam, amelyet egy testvérpár létesített, majd az Ivan Goran Kovačić Általános Iskola diákja lettem. Kiváló tanítónőm volt négy évig Takács Emília, akinek rengeteget köszönhetek. Én még akkor voltam elsős, amikor a tanteremben kályhában fűtöttek, valamint olajos padlón álltak a kis padok. A felső osztályokban szintén sok nagyszerű tanárom volt. Ötödik osztályban pályát választottam. Azucki Etelka magyartanárnőm arra ösztönzött, hogy magyar szakos tanár legyek. Őt Varga Terézia követte, aki az önképzőkörbe vont be, tehát neki is hálás vagyok. Kasziba Anna osztályfőnökömet szintén szerettem, ma is emlékszem biológia- és kémiaóráira” – mesélte Hózsa Éva, aki néhány szót szólt a gimnáziumi és az egyetemi évek hatásairól is.

„A gimnázium a jókedv és a nevetés időszaka lett számomra, ott a könyvtári munkát szerettem meg. Érettségi után már tudtam, melyik pályára készülök. Édesapám igyekezett lebeszélni, végül kompromisszumot kötöttünk. A magyar mellé egy idegen nyelvet választottam, végül ez a német lett, amelyet elsősorban magánúton tanultam. A két egyenrangú szakot Magyarországon végezhettem, ezért kerültem az akkori nehéz felvételi vizsga után a szegedi egyetemre, ahol életre szóló barátságokat kötöttem, káprázatos főbérlőim lettek, rangos szakemberek oktattak, és a mai napig kapcsolatban vagyok a Szegedi Tudományegyetemmel. Gyakran hívnak opponensnek egy-egy doktori védésre, főként Virág Zoltán tanár úr. Jó kapcsolatom van Ilia Miháy tanár úrral, Szajbély Mihállyal, aki évfolyamtársam volt.”

Ami a tanári pályát illeti, Hózsa Éva elmondta, hogy huszonhárom évig tanított a középiskolában, eleinte mindkét nyelvet, majd három év elteltével a magyar nyelvre és irodalomra összpontosított. 2000 februárjától az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék tanársegédje, később docense, majd egyetemi tanára lett.

„2007 óta a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar oktatója is lettem, ma itt dolgozom főállásban, ám továbbra is tanítok a Magyar Tanszéken. Nehéz volt az átállás, a sok új tárgy oktatása, viszont nagyon sok új barátot szereztem.”

Hózsa Éva hozzátette, szívesen dolgozott a gimnáziumban. Csodálatos volt a kamaszokkal való munka, miközben eljuttatták őket a felnőttkorig. A tanulók rajongva olvastak, öröm volt a szövegértelmezés, a művészetköziség alkalmazása. Valamennyi diákja egyetemet végzett, külföldi karriereket futottak be. Közben fejlődött a technika, a szemléltetés lehetőségei növekedtek.

„Mindez sokat jelent az oktatásban, főként a mostani járvány idején, amikor távoktatásra kényszerültünk. Óráimon azonban a szövegértésre koncentrálok, az irodalomtanításban ez a legfontosabb teendőnk. Nem mindig jó a leegyszerűsített vázlatot kivetíteni, esetleg súgógépként használni. Az egyetemen az elmúlt huszonegy év alatt csökkent az olvasottság, ezt az új oktatási rendszer is magával vonta. Inkább a filmek és a közösségi oldalak, a mobiltelefon csodái vonzzák a hallgatókat, de ebben a világban élünk. Nagyon nehéz újat és izgalmasat mondani a jelenkori információáradatban. Rádöbbentem, hogy a saját véleményem, az egyéni kutatás, a személyes élmény elmondása a leghatékonyabb. A hallgatók erre figyelnek, ezt jegyzik meg leginkább, a vizsgákon is mosolyogva utalnak az elhangzottakra.”

Arra a kérdésre, hogy mikor volt könnyebb diáknak lenni, azt mondta, hogy nem tudja.

„Talán a mobiltelefon megjelenése előtt többet beszélgettünk, barátkoztunk. Most a szünetek másként telnek, ám ez sem mindenkire vonatkozik.  Azt sajnálom, hogy a humorérzék kevésbé érvényesül. Kár, hogy a jegyzetelés kiment a divatból, én még mindig alkalmazom az egyetemen hallottakat. Lehet, hogy túl sok az új tantárgy, viszont a hallgatók, a tanulók szívesen választanak. Az elmélyülés azonban kevésbé lehetséges.”

A távoktatásról igen megoszlóak a vélemények. Erről a tanárnőnek a következők a tapasztalatai: „Az online oktatás hatékonysága kételyt ébreszt bennem, viszont a digitalizált tananyag hatásosságát tapasztaltam a vizsgák során. Amit elmondtam egyes órákon, többnyire válasz nélkül maradt. Arra, amit elküldtem, visszajelzést kaptam a vizsgákon. Sajnos a járvány nem múlik, félő, hogy az online oktatás nemsokára ismét visszatér. Számomra ez is egy újabb állomás, mint 2001-ben az első számítógépem beüzemelése. Megint megtanultam valami újat, amelynek módszertanán még gondolkodnunk kell. Különben a gondolkodásra tanítás volt mindig tanári ars poeticám lényege. A hallgatókat most is csodálom, becsülöm, szívesen beszélgetek velük, örömmel tanulok tőlük. Élvezem, ha megnyílnak, ha az iskoláskor után meglátogatnak, habár nagyon nehéz manapság bármilyen tanácsot adni.”

Minden kornak megvan a maga nehézsége, de ugyanúgy szépsége, ami a diákokon és pedagógusokon múlik, hogy ki mit ragad ki belőle.

NAGY Valentina