„A válság, a társadalomé is, az egyéné is, korábban kezdődik, mint amikor felszínre kerül, tudatosul. Súlyos hibák, akár bűnök önmagukban nem okoznak válságot; a válság egy sok összetevős folyamat végkifejlete, s a helyzettől, körülményektől függ, mennyi idő alatt lesz nyilvánvaló.” (Gyurkó László – író, újságíró)

Válságnak tekintjük a társadalmi, politikai, gazdasági, vallási, kulturális stb. rendszerek hosszabb-rövidebb ideig tartó, nagyfokú zavarát. Ezek külön-külön is felléphetnek, de együttesen is okozhatnak krízist. Ugyanakkor a válságok lehetőséget is rejtenek magukban pozitív/negatív irányú változások kialakulásához. A politikai válságok kialakulásának egyik legjellemzőbb mutatója az, amikor egy ország polgárai elveszítik az állami intézetek (igazságszolgáltatás, parlament, oktatás, egészségügy stb.) tisztességes működésébe vetett hitüket.

A válságkezelés az állami intézmények kiemelkedő feladata. Amióta államok léteznek, azóta létezik válságkezelés is, amelynek nem az a célja, hogy megoldja a válságot, hanem az, hogy kordában, azaz korlátok között tartsa a krízis különböző tényezőit, hiszen a válságokat kezelő állam (pl. az uralkodó, az arisztokrácia, a parlament stb.) ezzel tudja igazolni a saját hatalmának a létjogosultságát. Amikor az állam a valódi vagy a saját maga gerjesztette krízist nem tudja kezelni, akkor kezdődnek az igazi bajok, a vérzivataros idők, az anarchisztikus állapotok. Az állami szervek addig a kölcsönös függőségek – vagyis az elfogadható biztonság és feszültségek – között egyensúlyoznak. Az állam vezetőinek ehhez megfelelő technikai, gazdasági, katonai szaktudással és politikai készségekkel kell rendelkezniük. Régebben a vallási, erkölcsi szabályozások segítségével, megfélemlítési eszközökkel, erőszakkal tartották kordában a tömeget, az újkortól kezdődően a médiák világa társult ehhez a manipulatív folyamathoz. A jelenkorban a „tittytainment” (az olcsó szórakozásoktól való függőség, mint a tévé, sport, shopping, virtuális világ) és az ezzel járó elközönyösödés az új módszer.

A jelenkor politikai, gazdasági, vallási vezetői megfelelő történelmi tapasztalattal rendelkeznek ahhoz, hogy válságokat idézzenek elő, és hogy többnyire sikeresen irányítgassák őket. A háttérhatalmak igazi nagy játszmákra is képesek, pl. a hidegháború. (A nagy utálkozás és versengés csak látszat volt anno, amúgy kiváló együttműködés folyt a két ellenfél között az élet minden területén, amiről egy külön sorozatot kellene írni! Az Állatfarm c. regény vége erre mutat rá!) Csakhogy olykor a vezetők kezéből is kicsúszik az irányítás. A 2008-as gazdasági válság óta a vadkapitalizmus rákszerű, önmegsemmisítő jelenségeivel szembesülünk nap mint nap mind a helyi (vajdasági, magyarországi, szerbiai), mind a nemzetközi politikában. Ezt a jelenséget a kutatók különféle fogalmakkal illetik: pl. posztdemokratikus, regresszív (visszafejlődő), deregulatív (szabálymentes) liberalizmusnak nevezik.

A történelem ugyan nem ismétli önmagát, de mindig akadnak jellemtelen vezetők, akik a legocsmányabb eszközökhöz nyúlnak, hogy pénzre, hatalomra tegyenek szert. Ők azok, akik a múltban elkövetett embertelenségeket új formában, modernebb eszközökkel alkalmazzák. Elég csak a római történetíró és politikus C. Sallustius Crispus műveit olvasnunk. Két idézetet emelnék ki a Catilina összeesküvése c. munkájából (fordította Kurcz Ágnes): „Mikor azonban a szorgalom és a törvényesség révén az állam naggyá lett, nagy királyokat háborúban leigáztak, vad nemzeteket és hatalmas népeket fegyverrel megfékeztek, Karthagót, a római birodalom vetélytársát, a földdel egyenlővé tették, tenger és szárazföld nyitva állott előttük – tombolni kezdett a vakszerencse és mindent összekuszált. Akik a fáradalmakat, megpróbáltatásokat, a kétséges s nehéz helyzeteket könnyen elviselték, azoknak az egyébként kívánatos szabad idő és gazdagság terhére és vesztére lett. Előbb tehát a hatalomvágy, utóbb a pénzvágy fokozódott: e kettő volt minden baj melegágya. Mert a kapzsiság megrontotta a hűséget, tisztességet és más jó tulajdonságokat; helyettük fennhéjázásra, kegyetlenségre, az istenek semmibevételére, s mindennek a megvásárolhatóságára tanított. A becsvágy sokakat képmutatásra kényszerített; arra, hogy más legyen szívük mélyére zárva, más a nyelvük hegyén; a barátságot s az ellenszenvet ne érték, hanem érdek szerint mérlegeljék, s hogy fontosabbnak tartsák a kedvességnél annak látszatát. Mindez eleinte lassanként fejlődött ki, közben el-elnyomták; később, hogy a métely szinte dögvészként elharapózott, átalakult a társadalom, és a legigazságosabb, legjobb államhatalom kegyetlenné és tűrhetetlenné vált.

A második idézet is egyértelmű: „Ne higgyétek, hogy őseink fegyverrel tették kicsiből naggyá az államot. Ha ez igaz volna, a mi uralmunk alatt sokkal jobban virágzana, hiszen több szövetségesünk és polgárunk, amellett több fegyverünk és lovunk van, mint nekik volt. Csakhogy más volt az, ami őket naggyá tette, csupa olyan tulajdonság, amely belőlünk teljesen hiányzik: otthon a szorgalom, kifelé az igazságos uralkodás, a döntésekben független szellem, amelyet nem kötött gúzsba sem vétek, sem szenvedély. Ezek helyébe a mi korunkban a bujálkodás és a kapzsiság, a köz nyomora és a magánosok gazdagsága lépett; a vagyont magasztaljuk, s a semmittevés az eszményünk; hitványak és derekak közt semmi megkülönböztetés, az erényeknek kijáró valamennyi jutalmat a törtetés aratja le.” (https://mek.oszk hu/06200/06280/index.phtml)

Kétezer évvel később is pénzügyi, migrációs válság, világjárvány, energiahiány, gazdasági gondok, éghajlati ingadozások, kül- és belháború sújt bennünket. Úgy tűnik, mintha nem lehetne uralni a helyzetet! Pedig a válságkezelés csak a hatalmon maradás egyik jól bevált eszköze, ez olyan hatalmi módszer, amellyel mindig lehet kezdeni valamit a nép előtt. A rablógazdálkodóknak ez egy játék, és játsszák is, mert a tömegek nem ismerik mint módszert, amelyben az emberéletek nem számítanak!

Egy válságtudatosságot kellene kiépítenünk, hogy a visszatérő, kiszámítható, de ellenőrizhetetlen és súlyos fenyegetéseknek beállított kríziseken túllássunk. Ha a lakosok nagyobb része elég képzett lenne, hogy felismerje, valódi vagy „felfújt” válságokkal van-e dolga, akkor egyértelműsíthető lenne a helyzet, amelyből eddig a jellemtelen uralkodók, politikusok profitáltak, akiknek sohasem volt érdekük a politikai – és egyéb – válságok megszüntetése.

Egy apokaliptikus korban élünk. Az emberek többségét arra tanították, hogy ez a szó világvégét jelent, pedig valójában feltárást, leleplezést. Ez a felébredés ideje. Az apokalipszis négy lovasa: a járvány, a háború, az éhínség és a halál azok a folyamatok, amelyek felnyitják a tömegek szemét, amelyek elkezdik felismerni a világ valódi arcát: a rablógazdálkodást. Ez egy fájdalmas, félelmetes állapot, hisz saját magunk alól húzzuk ki a megszokott talajt! De ha nem akarunk szembesülni, akkor a külső körülmények kényszerítenek rá bennünket!

 WILHELM József