Annak ellenére, hogy az ország vezetősége folyamatosan Szerbia gazdasági és pénzügyi szilárdságáról beszél, egyre több jelből arra lehet következtetni, hogy bizony nem áll nagyon jó lábakon a kincstár – az adóügyi igazgatóság ugyanis megragad minden lehetőséget a bevételek növelése érdekében. Ezt azonban kissé furcsán, amolyan tudathasadásos módon teszi. Elsősorban ugyanis a „kis halakra” vadászik, a nagyok pedig vígan lubickolnak.
A szabácsi (Šabac) Magma prom például több mint egymilliárd dinárral tartozik az adók és járulékok miatt az adóhivatalnak, pontosabban az államkincstárnak, de a Marko Mišković tulajdonában levő Mera Invest sem marad el mögötte. A Mišković név minden bizonnyal sok újságolvasó/tévénéző számára ismerősnek tűnik, ami érthető is, hiszen az apja Szerbia egyik leggazdagabb embere, aki már többször volt vizsgálati fogságban, elsősorban adóeltitkolás miatt, de eddig egyetlen jogerős ítélet sem születet. Nem kevesen élnek a gyanúperrel, hogy „valaki“ vagy „valakik“ átszóltak az igazságügyi szerveknek, s napjainkban (ki tudja, hogy hány évtizede) elég egy telefonhívás, és a rezsimhez közel álló vagy az illetékesekről túl sokat tudó személy elleni eljárások a fiók mélyére kerülnek.
Az adóhivatal legutóbbi kimutatása szerint összesen 3354 napjainkban is működő vagy már régóta csődeljárás alatt levő vállalat és vállalkozás „lóg” az adóval. Ilyen például a Beobanka, amely 34 milliárd dinárral tartozik, és ellene nem kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt indítottak csődeljárást. Azt csak a jó Isten tudja megmondani, hogy mikor, és egyáltalán befejeződik-e az eljárás annak ellenére, hogy az első negyedévi kimutatás szerint a létező vagyona több mint nyolcmilliárd dinárt ér, tehát legalább részben volna miből megfizetetni az állami kinnlevőséget. Az illetékes szerveknek azonban nyilván nem sietős. Ez a gyakorlat annak az idős ügyvédnek a példájára emlékeztet, aki egy vég nélküli ügyet átruházott a frissen diplomázott fiára. Az ügyvédbojtár szinte seperc alatt nyugvópontra vitte az ügyet, amiért az apjától nagy letolást kapott. A fiú mindaddig értetlenül állt a dolog előtt, amíg az agyafúrt fiskális fel nem világosította: „Mit gondolsz, kinek a pénzéből taníttattalak tíz évig!?” Vagyis: vajon miből élnének (nem is rosszul) a csődtömeggondnokok és gazdasági bírósági alkalmazottak, ha valóban olyan gyorsan intézkednének, ahogyan azt a politikusaink fennen hangoztatják?
Ha csupán a száraz adatokat szemléljük, láthatjuk, hogy a legnagyobb adósok listáján van a Beobanka (34 milliárd), az Astra banka (21 milliárd) és a Beogradska banka (18 milliárd). Erre a három pénzintézetre már csak az idősebb korosztály emlékszik, hiszen régen megszűntek működni, és vagyonuk sincs, amiből be lehetne hajtani az adóhátralékot. Ennek ellenére az állam a tintanyalók hadát fizeti azért, hogy „a meztelen ember zsebében kotorásszanak”. Mert ebből a csődeljárásnak csúfolt bohóckodásból ebben az életben nem lesz pénz, annyi bizonyos. Akkor mi értelme van az egésznek?
Ennél is érthetetlenebb, hogy miért nézik el a napjainkban is működő cégeknek az adók és járulékok befizetésének (nyilvánvalóan szándékos) mellőzését? Egy niši vágóhíd, amely kis- és nagykereskedelemmel is foglalkozik, nem kevesebb mint 400 millió dinárral tartozik az államnak, de minden eddigi figyelmeztetés ellenére a füle botját sem mozdította az adósság törlesztését illetően. Hasonlóan „hazafias” magatartásról tesz tanúbizonyságot egy szabadkai magánvállalkozás is, pedig csaknem kétszázmillió dinárra rúg a kötelezettsége. Talán nem ok nélküli a kérdés, hogy az adóhivatal miért nem szorítja őket sarokba, ha már olyan rosszul áll az állampénztár, ahogyan a vezetőink nem hajlandók bevallani. Az utóbbiak ugyanis folyton azon siránkoznak, hogy százötvenmillió euróba kerül havonta a méregdrágán vásárolt külföldi áram, s az oroszok nekünk sem adják Isten nevében a földgázt. Ugyanakkor már legalább fél éve azt halljuk tőlük, hogy hamarosan (mikor?) huszonöt százalékkal fogják növelni a hivatásos katonák fizetését, a nyugdíjak is jelentősen emelkednek. A „nemzet napszámosai”, vagyis a tanárok pedig örüljenek, ha az állam első embere valamikor odavet nekik néhány dinárnyi alamizsnát. Azoknak, akik feladata a jövő nemzedéket szépre, jóra, okosságra tanítani.
Az oktatásban dolgozókkal kapcsolatban az embernek néha az a sanda gondolata támad, hogy a hátrányos megkülönböztetésük nem véletlen. Ennek (és szinte mindegyik) rezsimnek nem igazán felel meg, hogy okos, gondolkodni, következtetni tudó fiatalok kerüljenek ki az életbe, mert – esetleg – tudásban és sok másban a rendszer fejére nőnek, és …hát… esetleg… felemelik a hangjukat. Pedig nagyon is jó volna, ha a frissen diplomázottak itthon maradnának, s átvennék sok téren a vezetést, kiiktatva mindazokat elsősorban a gazdasági-pénzügyi folyamatokból, akik most az adóslistán vannak.
BOTH Mihály
