@ko = A jelenlegi körülmények ismeretében egyszerűen felfoghatatlan, hogy a kormány miért nem számolja fel az Állami Felügyeleti Intézményt, hiszen az emberei úgyszólván lépten-nyomon igyekeznek borsot törni az országos vezetőség orra alá, ugyanis olyannyira komolyan veszik a saját dolgukat, hogy még az egyébként érinthetetlennek tűnő közvállalatok ügyvitelének vizsgálása esetében is szempusztító alapossággal bolhásznak.

Nemrégen ugyanis (igaz, jókora késéssel) megállapították, hogy a Szerbiai Villanygazdaság közvállalatban 2018-ban és 2019-ben a szerződéses munkaviszonyok, illetve a közbeszerzések alkalmával sutba vágták az előírásokat és a törvényeket, vagyis mindentől és mindenkitől függetlenül úgy bántak a pénzzel, mint a parasztok Csáki szalmájával. Ez a hányavetiség elsősorban a közbeszerzésekre vonatkozik, habár a szóban forgó tevékenységet részleteiben is már jó ideje hatályos törvény rendezi. Az előírások betartása, illetve betartatása pedig elsősorban az igazgató(k) dolga (lenne). Más lapra tartozik, ha a cég első embere, bármely oknál fogva, nem képes ellenőrizni a közvetlen munkatársai ilyen vonatkozású döntéseit. Ez pedig könnyen elképzelhető Szerbia legnagyobb és egyik legjobban fizető közvállalatában, hiszen a megbízott vezérigazgató múltbeli saját gazdálkodási tapasztalatai a pecsenyesütésre terjedtek ki. Arról nem is szólva, hogy – ugyancsak a törvényes előírások ellenében – nem egy, hanem négy éve megbízottként vezeti a vállalatot. Ezért elsősorban nem ő, hanem a kormány a felelős, hiszen az ország legrangosabb végrehajtó testületének joga és kötelessége az országos jelentőségű közvállalatok vezetőinek kinevezése, esetleg leváltása. Ugyanez vonatkozik a Felügyelő Bizottságra, vagyis az egykori igazgatóbizottság jogutódjára. Nos, ennek a testületnek a tagjai immáron több mint két éve „illegalitásban” vannak, vagyis megbízatási idejük még 2018-ban lejárt. Ebből azt következik, hogy az általuk aláírt szerződések, természetesen egy jogállamban, kötelezően semmisnek tekinthetők, hiszen aláíróiknak nincs jogi legitimitásuk. Ilyen alapon akár a portás is megköthette volna a több milliárd dinárt érő szerződéseket (?).

Egyébként a villanygazdaságban fellelt szabálytalanságok nem tekinthetők egyedi esetnek, hiszen az Állami Felügyeleti Intézmény szakemberei a Szerbia Útjai közvállalatban is hasonló helyzetre bukkantak. Ugyancsak (természetesen) a közbeszerzések vizsgálata során kiderült, hogy nagyjából félmilliárd dinár elköltésével kapcsolatban nem folytatták le a szükséges eljárást.

Azt csak találgatni (?) lehet, hogy a törvény megkerülésével, pontosabban a semmibe vételével elvégeztetett munkálatoknak, illetve beszállításoknak kik és milyen kapcsolatokkal rendelkező egyének vagy cégek voltak a haszonélvezői.

A népi mondás szerint, „akinek az Isten a nagybátyja, annak Szent Péter háta mögött létezik egy kiskapu a mennyországba vezető úton”. Márpedig a kiskapuk nyikorgatása nem új találmány. Nemcsak nálunk, de úgyszólván a világ minden országában.

Minden bizonnyal éppen ezért tűzte ki megvalósítandó célként az Európai Unió a soraiba igyekvők számára a korrupció felszámolását, ami az EU részéről (is) egy álságos követelmény, hiszen a huszonhét tagállamban egyaránt fellelhető a zsebből zsebbe történő „üzletkötés”. Okkal tehető fel a kérdés, hogy ha már ennyire nyilvánvalók a törvényszegések, miért nincs azoknak semmilyen következményük, hiszen óriási pénzekről van szó, s az illetékes állami szerveknek illene (a fizetésüknek) megfelelően reagálniuk. Legalábbis egy jogilag rendezett országban. Számos szakember szerint a válasz meglehetősen egyszerű. Feltűnő, hogy a visszaélésekre szinte kizárólag a mindenkori ellenzék reagál és hívja fel a figyelmet. A hatalmiak pedig talán abból kiindulva, hogy minden csoda három napig tart, igyekeznek agyonhallgatni a dolgot, abban reménykedve, jogosan, hogy a leleplezéseket előbb-utóbb befedi a feledés homálya, ők pedig tovább űzhetik a kis ügyeskedéseiket.

Esetünkben, de sok más országban úgyszintén, az állami vezetés alatt működő cégek kiváló „búvóhelyet” biztosítanak azoknak a pártkatonáknak, akik hosszú éveken keresztül megfelelő hűséget tanúsítottak, de a minisztériumi igen puha székek száma korlátozott, tehát találni kell nekik valamilyen látszatmunkahelyet. Ismeretes ugyanis, hogy a villanygazdaság a Szerb Haladó Párt, a Srbijagas pedig a Szerb Szocialista Párt vonzáskörébe tartozik. Mindkét politikai tömörülés vezetése gyakorlatilag azt tesz a „gondjaira” bízott közvállalattal, amit éppen jónak lát. Ennélfogva az általuk odadelegált vezetők gyakorlatilag azt tehetnek, amit akarnak.

BOTH Mihály