Világszerte késhegyre menő küzdelem folyik a külföldi tőke bevonzásának érdekében. Ennek a célnak a megvalósításáért szinte bármire képesek és hajlandók egyes, a fejlődés nem túl magas fokán álló államok vezetői. Ezalól Szerbia sem kivétel, hiszen aránytalanul nagy publicitást kap minden ilyen beruházás, amely néhány vagy akár több száz munkást foglalkoztat. Azt azonban a jeles vezetőink „elfelejtik” közölni, hogy mennyibe kerül egy ilyen idegen tőke becsalogatása. A magyarországi médiában is igen gyakran szó esik az újabb gyárak alapkövének letételéről és arról is, hogy a külföldi pénzemberek mekkora tőkét fektetnek ezekbe, de – általában a külgazdasági és külügyminiszter – minden alkalommal közlik azt is, hogy a kormány hány milliárd forint vissza nem térítendő összeggel támogatja az érkezőt. Nos, ezt az „apróságot” a mi főpolitikusaink igen gyakran kifelejtik a dicshimnuszaikból. Ezt ugyan nem lehet nekik felróni, hiszen az ötlet nem tőlük, hanem ki tudja, kitől ered. És minden bizonnyal az előírásoknak az érkező tőkéhez történő igazítása sem új keletű és nem is balkáni találmány, azért vannak bizonyos határok. Elsősorban a külföldiek által elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban minden állam szerve fennen hangoztatja, hogy egy adott ország törvényeit mindenki, tehát honi és külföldi személy is köteles betartani. Ez jelenti a jogegyenlőséget. A mi tapasztalataink azonban azt mutatják, hogy vannak egyenlőbbek is. Ékes példája ennek a Nagybecskereken kínai pénzből épülő gumiabroncsgyár. A szerb kormány négy évvel ezelőtt úgynevezett szociális biztonságot szavatoló megegyezést kötött az ázsiai befektetővel, amire később a T. Ház is jóváhagyólag rábólintott, de az csak utólag derült ki, hogy ennek értelmében nem fizetnek adót és nyugdíjbiztosítási járulékot sem.

Azt mondhatnánk, hogy mi közünk nekünk ehhez, hiszen nem a mi embereinkről van szó. Arra azonban talán csak kevesen számítottak, hogy a kommunista ország jeles képviselői valóságos mini rabszolgatartó rendszert építenek ki a bánáti városban készülő üzemük létrehozásán dogozó vietnami emberekkel kapcsolatban. Ezzel együtt a cég egyáltalán nem járul hozzá a költségvetés gyarapításához, mi több a hatályos munkaügyi törvény sem vonatkozik rá. Ilyen megoldások ugyan léteznek a világ minden országában, de azok csak a diplomáciai testületek tagjaira, illetve a nagykövetség és más, a külképviselet tulajdonában levő ingatlanra vonatkoznak, és területenkívüliségnek nevezik. De hogyan lehet egy közönséges gumigyár exterritórium? Erre a kérdésre csak a legfelsőbb szinten tudnának (ha akarnának) választ adni.

Pedig a beruházás megkezdése előtt a szerb állam 96 hektár mezőgazdasági termelésre alkalmas földterületet adományozott a kínaiaknak, ezenkívül 75,8 millió euró támogatást is biztosított. S ha ez a potyázás nem lenne elég, azt is tudni kell, hogy Nagybecskereknek 400 millió dinárjába kerül az említett terület aknamentesítése, mivel a birtokbavétel előtt kiderült, hogy ezen a csaknem tízmillió négyzetméteren számos második világháborús bomba rejtőzik.

Szóval az ország a lehető legnagyobb mértékben (túl)teljesítette a kínai befektető igényeit. Aztán kiderült, hogy nemcsak a vietnami munkások szociális helyzetével vannak komoly bajok, hanem az is kétségessé válhat, hogy a Linglong termékeit beengedik-e az EU-ba. Az Európai Parlament alig másfél hónappal ezelőtt elfogadott rezolúciója értelmében tilos olyan termékeknek az Európai Unióba való behozatala, amelyek esetében bizonyítható, hogy gyerekek és emberkereskedők által foglalkoztatottak gyártottak. Márpedig a gumigyár vietnami alkalmazottai esetében igencsak rezeg az utóbbi kitétel léce.

Nehéz lenne elhinni, hogy mindezekről a problémákról a helyi és a legfelső vezetők nem tudtak/tudnak, hiszen a törvényes előírások elhanyagolásával adtak ki számos építési engedélyt, másrészt pedig a kormányelnök asszony nem átallott a vietnami munkásoknak az embertelen életkörülményekkel kapcsolatos panaszaikra úgy reagálni, hogy „jól fizetik őket, keressenek maguknak elfogadható szállást”.

Környezetvédelmi szempontból is bőven akadnak kifogások. A helyi önkormányzat, a rendőrség és egy biztonsági cég segítségével, lehetetlenné tette a gumigyár környezetre történő hatását érintő közvitán az érdeklődő polgároknak a részvételét. Ez a hozzáállás számos kérdést vet fel, de azokat a hatalmiak a szőnyeg alá söprik. Akárcsak a polgárok azon méltatlankodását, hogy a helyi és a köztársasági költségvetésből a vízhálózat és a csatornázás létrehozására elkülönített pénz miért csak a gumigyárat is magában foglaló ipari övezetre vonatkoznak, hiszen az egész város immár tizennyolc éve kénytelen nélkülözni az egészséges ivóvizet.

Egyébként az államelnökből időnként kibuggyan, hogyan áll a problémákhoz. Éppen a Linglonggal, illetve a vietnami munkások kálváriájával kapcsolatban egyértelművé tette a véleményét: „Segítünk nekik, amennyit tudunk, de nem vagyok hajlandó elzavarni egy kilencszáz millió eurós beruházót!”

Néhány évvel ezelőtt hasonló álláspontot képviselt a kragujevaci autógyár, pontosabban a FIAT Művekkel kapcsolatban is. Hogy annak az „évszázad beruházásának” mi lett a vége, napjainkban csúcsosodott. A FIAT bezsebelte a kormány által ajándékozott támogatást, majd amikor kiderült, hogy az 500L gépkocsitípus sem a hazai, sem a nemzetközi piacon a kutyának sem kell, egyszerűen igyekszik minél gyorsabban megszabadulni a munkásoktól.

Milyen jogállam az, ahol a külföldi nagytőke azt tesz, amit akar, s úgy viselkedik, mintha állam lenne az államban?

 BOTH Mihály