Állítsuk már meg!

Trstenikben tanár, Szabadkán diák az újabb áldozat

Három fiú késve érkezik angolórára a trsteniki Műszaki Középiskolában. A jelek szerint a késés nem véletlen, hiszen, amikor a fiatal tanárnő számonkérné rajtuk, egyikük heves vitába bonyolódik vele. Közben a másik észrevétlenül a tanári asztal mögé kerül, a harmadik pedig mobiltelefonon rögzíti a történetet, amelyben a tanárnőt egy zöld színű kendővel néhányszor arcon legyintik. Az osztály feszült érdeklődéssel figyeli az egyre izgalmasabbá váló helyzetet.  Pár másodperc elteltével a második fiú egy hirtelen mozdulattal kirúgja a tanárnő alól a széket, aki az osztály hangos hahotázása közepette a padlóra zuhan. A fölvétel szinte abban a pillanatban felkerül a közösségi oldalakra, és a megalázó történet nyilvánossá válik. Csak a szerencsén múlik, hogy a tanárnő a váratlan zuhanást súlyosabb sérülés nélkül megússza. Az átélt lelki traumát viszont életében nem fogja kiheverni, pedig hosszú időt kell még munkában töltenie.

Röviden ennyi a történet, amely az iskolai erőszak mindennapos, egyre súlyosbodó és – valljuk be töredelmesen – alig kezelhető megnyilvánulásai közül eddig soha nem tapasztalt közösségi visszhangot váltott ki nálunk, olyannyira, hogy kezdetben úgy tűnt: ezen a ponton a pedagógusok körében végleg betelt a pohár. Most már nemcsak a személyiségük megalázása, tekintélyük földbe döngölése, társadalmi megbecsülésük teljes lezüllesztése, de immár a testi integritásuk is veszélybe került.

Ahogy közvetlen életveszélybe került az a szabadkai általános iskolás fiú is, akinek – szintén a közösségi média „kihívása” okán – iskolai erőszak következtében megrepedt a lépe. Ez súlyos, életveszélyes sérülés. Ha nem észlelik, és nem műtik meg időben (lépeltávolítás vagy lépmegtartó műtét), akkor a nagyfokú vérzés miatt a sérült halálához vezet.

Mindkét esetben fiatalkorúak az elkövetők, és a jelenleg hatályos jogszabályok szerint a cselekményükhöz viszonyítva különösebb következmények nélkül fogják megúszni.

Ki hogyan vélekedik?

A trsteniki eset után a pedagógusok komoly tiltakozási akciót helyeztek kilátásba, a szakszervezetek pedig december elsejére sztrájkot hirdettek. Az eset másnapján megszólalt Branko Ružić oktatásügyi miniszter. Nyilatkozata méltán kiérdemelné a hatalmi mellébeszélés szépségdíját, ha lenne ilyen. Közhelyeken és szóvirágokon kívül nehéz benne idézhető gondolatot találni, így csak illusztrációként álljon itt egy gyöngyszem:

„A barátság, a tolerancia és az összetartozás oktatása és népszerűsítése sokkal többet ér, mint az erőszak bulvárosítása. […] A rendszert ugyan behatárolják a jogi keretek, de a benne lévő csodálatos és nemes emberek miatt létezik, a legkisebbektől a legidősebbekig.”

Ljubivoje Ršumović ismert és népszerű költő, egyebek mellett a Bukvar dečjih prava (A gyermekjogok ábécéskönyve) című, az utóbbi évtizedben amolyan „iskolai szentírásként” használt könyv szerzője a nova.rs portálon szerzői írásban reagált a dicstelen történetre:

„Nekem, régi ironistának az eset az oktatásellenes magatartás érdekes szimulációjának tűnt, amely majd felrázza iskoláink és egyetemeink valóságát. […] De az ördög nem alszik, beigazolódott, hogy ezt a rettenetes játékot a tanárnővel fékevesztett, kábult vagy a tekintély iránti erőszaktól és gyűlölettől túlfűtött diákok rendezték.”

Felháborodás és intézkedés

Az általános felháborodásban néhol tiltakozó összejöveteleket szerveztek, és fel-felhangzott a „Dosta je bilo!” szlogen is, ami egy ellenzéki politikai mozgalom neve, így vörös posztó a hatalom szemében. Az események felgyorsultak.

Két napon belül Ružić miniszter másodjára is megszólalt, és kiadta az ordrét:  „Nincs lehetőség arra, hogy ne reagáljunk az iskolai erőszakra, és hogy nem reagálunk. Ezeket a gyerekeket, akik ezt Trstenikben elkövették, a legszigorúbban meg kell büntetni! Az iskolából való kizárás is lehetséges.“

Az érintett iskola tantestülete ripsz-ropsz meg is hozta – ó, mily meglepő! – a miniszter által prejudikált döntést, és a vétkes diákokat kicsapták az intézményből. A döntés még korántsem végleges és végrehajtható.

Ezzel akár le is zárulhatna a trsteniki eset, bár van még néhány eleme. Az egyik tanuló szülei valamiféle „igazolást“ hoztak arról, hogy gyermekük „pszichológiai problémákkal küzd“, és az eset megtörténtekor „nem volt beszámítható állapotban“, a helyi rendőrség pedig további intézkedésre átadta az anyagot az illetékes ügyészségnek. A sértett tanárnő elégedett a diákokra kimondott fegyelmi intézkedéssel, hálálkodik a támogatásért, de fájlalja, hogy a megaláztatásán röhögő osztályból senki nem próbálta őt  felsegíteni a padlóról. Két hónapig betegállományban kell maradnia.

Az egyik szakszervezet december elsejére sztrájkot hirdetett, amelyben az erőszak elleni és a tanárok védelmét szolgáló jogi szabályozás módosítását követelik. A sztrájk meghosszabbítását és „konkréttá tételét“ is kilátásba helyezték. Már jó előre tudható, hogy a tiltakozás nem lesz általános.

Tanulságok, következtetések

Van-e az eseteknek valamiféle tanulsága? Igen. Az, hogy újfent megmutatkozott: továbbra is mindenki „hozza a formáját”.  A miniszter mintha egy másik bolygóról pottyant volna. A léprepedés miatt élete végéig szervhiányosan élni kényszerülő szabadkai fiú kapcsán pl. kincstári optimizmussal azt nyilatkozta: „Hála Istennek, ilyen körülmények között minden jó véget ért!”

A szakszervezet, a hatalom jobb keze sztrájkot hirdetett ugyan, de egyfajta amortizőrként bevetette a megoldásba a bérrendszer kérdését, amire a miniszter egyből ráígért. Így eleve élét vette a megmozdulásnak.

A pedagógustársadalom igencsak megosztott, és mint annyiszor, bizonyára most is be fogja bizonyítani, hogy érdemi jogérvényesítésért nem tud/mer/képes kiállni.

A szülők bebizonyították, akár arra is készek, hogy a saját gyermeküket „beszámíthatatlannak” nyilvánítsák, hátha vétkesként „meg tudják védeni”.

Az erőszak kezelésére vonatkozó protokoll minden jel szerint becsődölt.

A tartományi oktatási titkárság beérte annyival, hogy „aggodalmának adott hangot az egyre gyakoribb iskolai erőszak esetei miatt”.

A jelentős számban tanítók és a magyar tanszékre járt, jó esetben tanári oklevelet is szerzett tagok alkotta MNT mélyen hallgat, pedig az erőszak a szerbiai oktatási rendszerben működő „magyar érdekeltségű” iskolákat sem kíméli. Lehet, hogy ezt nem mondták nekik?

BERETKA Ferenc