Erich Maria Remarque világhírű regénye, a Nyugaton a helyzet változatlan új filmváltozatát az 1930-as és az 1979-es amerikai–brit produkció után most – Edward Berger rendezésében – Németország filmgyártása látta érdemesnek elkészíteni. Rendkívül megrázó, mert minden hősi eszményt dehonesztáló film lett. Teljes egészében hiányzik belőle az az – elsősorban – amerikai narratíva, amely szerint a magányos hős a bátorság, a kiállás és a bajtársiasság ereje révén képes a leglehetetlenebb helyzetből is győztesként kikerülni, de nélkülözi a közép-kelet-európai kollektív erőkultusz perspektíváját is.

1929-ben megjelent regényében Remarque saját, első világháborús élményeit beszéli el. Maga is, mint hőse, Paul Bäumer és társai egyenesen az iskolapadból került – egy rövid, de poroszosan durva kiképzést követően – a frontra. Felülve a környezetükben, sőt, az iskolájuk falai között zajló háborús retorikának, önként, többen szüleik beleegyezését hamisítva jelentkeztek katonának. Meggyőződésük volt, hogy a dicsőség és a hősi példává válás könnyen teljesíthető útjára léptek. Ehelyett azonban a legszörnyűbb körülmények között kell megtapasztalniuk, hogy semmi hérosziságot nem jelent a derékig érő, patkányokkal és hullákkal teli sárba fulladni, lángszórótűzben elevenen elégni, harckocsik által halálra tapostatni, élethalálharcot vívni egy bombatölcsérben, és egyáltalán nem katartikus győzelmi érzés puszta kézzel megölni az ellenség katonáját – egy másik szerencsétlen flótását a világnak, akit épp úgy elvakult politikusok és hadvezérek küldtek a lövészárkokba harcolni, mint őket is. Ráadásul mindez teljesen értelmetlen, hiszen a nyugati front (erre utal a regény és a film címe is) évekig egy jottányit sem mozdul előre: hiábavaló, értelmetlen, őrült öldöklésbe torkollik a nagy és könnyű kalandnak indult villámháború.

Remarque regénye azokon a hírhedt máglyákon végezte 1933-ban, amelyeken náci alakulatok (a berlini diákok és polgárok tevékeny részvételével) a zsidó származású vagy ellenzéki magatartású írók és művészek alkotásait égették el. A film németországi forgalmazását betiltották. Az író Svájcba menekült. A világ még az előbbinél is rettenetesebb őrületbe süllyedt. A könyvek után emberek égtek világszerte, miként azt Heinrich Heine a 19. század elején megjósolta: „Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket is fognak.”

@k = Az erőszakkultusz tragédiái

A történelem katasztrófái az emberi szellem kudarcairól szólnak: a konfliktusokra adható intellektuális válaszok hiányáról.

Térségünk társadalmaiban, amelyekben az erőszak tisztelete elfogadott, sőt, respektált magatartásnak számít – soha fel nem szabadulva a militáns retorika hatása alól, csak a válság léthelyzetét ismerik és fogadják el az emberek.  Közösségi mindennapjaink legfőbb elve a megoldáskeresés helyetti taposás, a meggyőzés vagy a megértés eljárása helyetti lincselés, az „üsd agyon”, „véreztesd ki”, ha nem lehet a tiéd, „rombold le” politikája. Számos példát hozhatnánk fel arra, hogy mifelénk legtöbbször az áldozatot hurcolják meg, és az erőszaktevőnek, a bántalmazónak ad igazat a tradíció és a közvélemény. Ismeretlen, sokszor szankcionált viselkedésnek számít a közössági szolidaritás, a másság tolerálása vagy a gyengébb segítése. Akkor vagy menő, ha 160-nal hajtasz át a városon: a szabálykövetőt és az elővigyázatos vezetőt kigúnyolják, lenézik.

Nincs okunk hát csodálkozni azon, hogy a tanintézményekben rendkívüli módon elharapódzott a kortárs erőszak, a nő- és az értelmiségellenesség. Amíg a közösségi példaállítás  erő- és nem műveltségkultuszt jelent, a tanárok munkájának anyagi és erkölcsi megbecsülése helyett pedig a befolyásolás, a tanintézményekre gyakorolt ideológiai nyomásgyakorlás a(z) (oktatás)politika legfontosabb célja, s amíg a közösséget nem a tanítás színvonalának lezüllesztése vagy a pártalapú foglalkoztatás zavarja elsősorban, hanem a pedagógusok állítólagos (mert sohasem létezett) két és fél hónapig tartó évi szabadsága, addig semmilyen pozitív irányú változásra nem számíthatunk e téren.

@k = Elrettentő példák

A szerbiai közéletet nemrégiben két elrettentő példa rázta meg. Egy szerbiai középiskolában három diák bántalmazta és megalázta egyik tanárukat, méghozzá egy tanárnőt. Egyik szabadkai iskolában pedig társai vertek meg úgy egy diákot, hogy súlyos sérüléseket szenvedett. A már nagykorú vagy majdnem felnőttkorú középiskolásokat kizárták a tanintézményből. Koruknál fogva, a hivatalos szervek akaratától és a sértett kitartásától függően bíróság előtt is felelhetnek tettük miatt. Valamilyen retorziója az általános iskolás diákok magatartásának is lesz. De valahogy mégis keserű szájízzel zárjuk le magunkban ezeket a történeteket, mert látszatintézkedéseknek érezzük az ügyben illetékes politikai és hivatalos struktúrák, az igazgatók és a tantestületi szervek hozzáállását. Például senki sem vizsgálja ezek és működésük hatékonyságát, szakszerűségét vagy a szülők felelősségét.

Még elrettentőbb az, ahogy a társadalmi közösség tagjai, szülők, volt diákok, a közvélekedés reagált minderre. Nem az oktatási és a nevelési modellek korszerűsítését, nem magas színvonalú oktatást, nem innovatív és kreatív képzési módszereket, nem toleranciaoktatást és erőszaktréninget követel, tart fontosnak a hétköznapok embere, hanem hogy a tanárok – mint a régi, „jó” iskolában – megverhessék a diákokat. Mert a régi iskolában – dőlt a véleményőrület a közösségi felületeken – fegyelem volt, a tanulók tisztelték oktatóikat és nevelőiket, mert ha nem, megnézhették magukat. Jött a körmös, a pofon, a pálca, mi több, otthon is a büntetés. És a sorkatonaságot is be kell vezetni ismét, mert ott majd fegyelmet tanulnak a fiatalok.

Ismerem azt a régi iskolát. Első osztályban minden áldott nap hasfájósan, szorongva indultam el, mert a tanító néni verekedett. Már nincs az élők sorában. Engem, igaz, mert szót fogadtam, sosem bántott. Mégis traumatikus élményé vált számomra az iskola. Nemcsak a rendetlenkedőket, hanem a házi feladatot elmulasztókat, de akár a gyengébben teljesítőket is felpofozta. Persze, sosem történt meg, hogy a párttitkár fiát, a funkcionárius gyerekét verte meg, hanem azokat az egyébként is szociális eseteknek számító delikvenseket, akik megfelelő szülői vagy közösségi felügyelet nélkül nevelkedtek.  Egyetlen eset történt a nyolc év alatt, hogy egy tanárom, pontosabban tanítóm megütött. Egy osztálytársnőmmel szándékosan, mert azt gondoltuk, hogy jó mulatság, nekiszaladtunk a szomszéd osztályterem ajtajának, és az kicsapódott. A tanító bácsi (ő sincs már az élők sorában) magához rendelt bennünket, s mindkettőnknek lekevert egy átszállóst. Soha többé nem löktem be még viccből sem a szomszéd terem ajtaját. Ha szóban figyelmeztetett volna, akkor sem tettem volna soha többé.

A katonaság nem tanít, és nem nevel, csak arra kényszerít, hogy fogadd el az alárendelt és a lehetséges áldozat szerepét. A verés mint fegyelmezési eszköz sem arra nevel, hogy a tudást és a kultúrát magasztald, hanem a tekintélyuralmat és az erőszakot. A pofozkodó tanárt a brutalitása miatt félik, nem a személyét vagy a műveltségét tisztelik.

BENCE Erika