Nagyjából három óra, mialatt Bajáról vonattal Budapestre ér az utazó. A Székesfehérvárra tartó Gemenc Intercityről Sárbogárdon a Pécsről érkező Mecsek expresszre kell átszállni, visszafelé is – fordított irányban – ugyanez az ábra. Nekem minden alkalommal Verbász-feelingem van. Legalább két évtizeden át utaztam a tanulmányaim, majd a munkahelyem színhelyére úgy, hogy a Zomborból induló sínbusz (később: motoros vonat) csak a jelölt közép-bácskai városig szállított el, ahol a Szabadkáról Belgrádba tartó vonatot kellett bevárni. Verbászon Szirmai Károly, Pechán József, Szenteleky Kornél emlékezete adta az irodalmi kontextust az utazáshoz, Sárbogárdon Parti Nagy Lajos ismert regénye, A test angyala.

Kulturálisan feltöltekezve szálltunk fel a Keletiben a gyorsra. A Csontváry-emlékkiállítást néztük meg, kellemes sétát tettünk a Városligetben; egy hajszálon múlt, hogy nem emelkedtünk hőlégballonnal a város fölé – a hőlégballonozás ugyanis rajta van a bakancslistámon, csakhogy eddig Kappadókiába képzeltem a beteljesülést. Meg igaz, kicsit sokalltam az ötven euróra rúgó beszállójegyeket, hogy aztán a várakozás unalmas óráit a Mekiben töltsük nem sokkal kevesebbért, méghozzá egészségtelen ételeket fogyasztva. Persze, az amerikai almás pite minden pénzt megér. Miként Csontváry Kosztka Tivadar életműve is az utazás jelentette gyűrődést.

Csak amikor meguntuk az interneten való szörfözést, álltunk neki táblagépen kockapókert játszani. Mindeközben szűrt formában ért el hozzánk a környezet zaja és történései, de azért nagyjából tudtuk, mi zajlik körülöttünk. Hogy például egy fiatalember nem tudja igazolni a kedvezményre való jogosultságát, de nem hajlandó másik jegyet váltani, mert nincs több pénze.  Valahogy látszik rajta, hogy ebben nem hazudik. Viszont dokumentumokkal sem tudja igazolni a kilétét, azt mondja, nem hozott magával semmilyen papírt. Feltehetően nem jogosult a kedvezményre. A kalauz azt mondja, kötelessége kihívni a rendőrséget, hacsak nem vesz mégis új menetjegyet – mert akkor nem kell igazolnia magát. Egyébként a fiamnak is be kellett mutatnia a diákigazolványát, mert ő is féláras jegyet váltott – s ez az, amit a másik nem hajlandó megtenni. Kezd elmérgesedni a vita. Isten lássa lelkemet, már épp emeltem a kezem, hogy szólok, kifizetem a problémás utas menetjegyét (nem túl nagy összegről van szó), amikor a jegykezelő hirtelen meggondolja magát. Kinek kell ez a cirkusz a rendőrséggel? Hozzáteszi: nem néz el több ilyen malőrt, s ha netán ellenőrzés érkezne, mindketten bajba kerülnek. De nincs ellenőrzés.

Talán ez a jelenet volt, ami kizökkentett bennünket a játék ritmusából, de az is lehet, hogy a velünk egy kocsiban utazó népes diáktársaság zajongása volt az oka, hogy nem tudunk többet a kockára figyelni. Hozzánk legközelebb a tanáraik kíséretében kirándulók leányágának egy csoportja foglalt helyet. Egy darabig némán hallgatjuk a köztük folyó, bájos csevejnek egyáltalán nem mondható beszélgetést. Egy – a bandavezérnek számító harsányságához képest – halk szavú, a körülmények ellenére higgadt lány (úgy véljük, tizennégy-tizenötévesek lehetnek) próbálja magát védeni a reá irányuló gúnyáradat ellen. Tinédzserek, felületes szexuális ismereteik lehetnek, noha szókincsük jelentős része ilyen jellegű kifejezésekből és sértésekből áll. Elmondják a lánynak, hogy kurvának számít, tudják, hogy mindenkivel lefekszik, majd amikor az tiltakozni próbál, a fő hangadó azzal fojtja belé a szót, hogy „minden szavával maga alá csinál”.  Kiszűrődik a vitából, hogy a zaklatásnak (mert hamar nyilvánvalóvá válik, hogy verbális erőszakról van szó) kitett lány „stréber”, vagyis jobb tanulmányi eredményt ért el, mint a többiek, illetve hogy iskolatársainál sokkal szerényebb körülmények között él. Onnan tudjuk, hogy többször is azzal a mondattal kezdi a védekezést, hogy „ha az én szüleim is annyit keresnének…”

A csoport más tagjai többnyire csak heherésznek, ha a bandavezér valamilyen ocsmány kifejezést használ a másik leminősítésére, s csak ez egyikük készít – miként halljuk – gúnyrajzokat is osztálytársnőjéről. „Szegény vagy, de Te nem tudod, mit jelent anya nélkül felnőni…” – mondja erre a hangadó, mire azt gondoljuk, hogy egy frusztrált, anyai minta nélkül nevelkedő, szeretethiányos lányról van szó, aki így vezeti le a benne felgyülemlett hiányérzetet és feszültséget. De a másik újrakezdett érvelésére az a tromf, hogy: „Igaz, hogy anyukám nagyon sokat keres, de nincs otthon…”. Vagyis nem. A kórisme egészen mást takar.

Kezdetben azt várom, hogy valamelyik tanár, mert többen is vannak, talán közbeszól, figyelmezteti a zaklatót. Később azt gondolom, hogy egyikük sincs hallótávolságon belül, nincsenek is tisztában azzal, mi történik. De aztán a rajzoló odaszól a tanárnőjüknek, „nézze, mit rajzoltam”, mire az a válasz, hogy „remélem, nem én vagyok”. Nehezen tudnám leírni, mit érzek. Inkább magam is trágárul kezdek beszélni. „A kurva életbe!”

A fiam egy pillanatban azzal a javaslattal áll elő, hogy ő rendreutasítja ezt a szemtelen csitrit. Tanácstalan vagyok. Inkább azt mondom, ne, mert amilyen világban élünk, még majd őt nyilvánítanák zaklatónak, lévén, hogy felnőtt fiatalember. A másik gondolatom az, hogy magam szólok a tanárnőnek, felhívom a figyelmét, hogy mi zajlik körülöttünk, amire esetleg azt mondja, mi közöm hozzá… És tényleg, mi közöm?

Megérkezünk Sárbogárdra, reménykedünk, hogy a kirándulók továbbutaznak Pécs felé. De nem. Ők is átszállnak a Gemencre. E járatra szabadjegy szól, bárhova ülhetünk. Igyekszünk a diáktársaságtól a lehető legtávolabbi kocsiban helyet foglalni. Aztán Szekszárdon leszállnak. A peronokon szülők várakoznak, többen átölelik hazaérkező gyermeküket. Úgy gondoljuk, hogy a zaklató és a zaklatott is közöttük van. Valakinek/valakiknek a szeme fényei.

Nagyon rossz érzésem van. Mindkettőnknek szekunder szégyenérzete. Csak amikor kigördül az állomásról a vonat, jut eszembe a lehetséges jó megoldás. Nem a zaklatóra kellett volna rászólni, hanem a zaklatott mellé állni. Odafordulni hozzá, és elmondani neki, hogy ne higgye el, amit mondanak a többiek, hogy a kitűnő tanulmányi eredmény igen is dicsőség, hogy szépen beszél, hogy a fiatalság önmagában is nagyszerű, függetlenül attól, hogy márkás ruhát hord-e az ember, vagy sem.

A legtöbben olyan világban szocializálódtunk, ahol nem az áldozatot, hanem az elkövetőt, nem a zaklatottat, hanem a zaklatót övezi közösségi elismerés. „Ne árulkodj!”, „Árulkodó Júdás, nem kap piros tojást!” – ilyesfajta útmutatóval indítják iskolába még az édesanyák is a gyereket, aki nem tud különbséget tenni az árulkodás és a jogos panasz között. Ezért jobb híján tűri a bántalmazást. A megfelelő válaszokat pedig nem, vagy alig ismerjük.

BENCE Erika