Isten őrizzen meg még annak a gondolatától is, hogy ebben a rovatban a bulvárlapok csapdájába essünk. Pedig nagy a kísértés, a múlt héten ugyanis egy valódi bulvártéma tartotta izgalomban az olvasótábort. Az egyik nyugalmas(nak hitt) szerémségi faluban, a főképp szerbek és szlovákok lakta két és fél ezres Erdővégen szörnyű tragédia történt. Ráadásul a helyi általános iskolában, ahová a járványhelyzet miatt szerencsére nem járnak be a diákok, de számos hasonló intézménytől eltérően nem volt hét lakatra zárva a kapuja. Benn tartózkodott néhány dolgozó, akik a napi teendőket látták el: a gondnok, a titkárnő, továbbá értelemszerűen az igazgatónő. Meg a sofőrje. 

A tragédia akkor következett be, amikor fegyverrel a kezében váratlanul berontott a helyi vadőr, aki egyébként az igazgatónő férje, és az iskolaudvarban a gondnok szeme láttára lelőtte a sofőrt. Ezt követően az emeleti irodába rohant, ahol a titkárnő szeme láttára megölte a feleségét, az igazgatónőt is. A bűncselekmény vélhető indítéka szerelemféltés. Az asszony ugyanis néhány nappal korábban elhagyta két gyermeke apját, és a szüleihez költözött. A gyilkosságot megelőzően a férj megpróbálta őt visszaédesgetni a családi otthonba, ám ekkor megtudta, hogy az asszony intim kapcsolatban áll a sofőrjével, ezért nem hajlandó visszamenni.

Ha a kötelező kegyelet és a kollegialitás nem tiltaná, ragozhatnám tovább a témát, de nem teszem, ugyanis merő véletlen csupán, hogy az áldozat, egy legjobb korában lévő csinos hölgy, két évvel ezelőtt történetesen intézményvezetővé lépett elő. Korábban tanítónő volt az iskolában, és mindenki kedvelte. De a vétkes férjről is csak jót mondtak a helybeliek. Hasonló érzelmi okok és családi tragédiák sajnos gyakran fordulnak elő, most is csak a szerencsétlen véletlen hozta, hogy az iskola vált helyszínné, úgyhogy mi a továbbiakban nem is foglalkozunk a tragédiával, sem az eset részleteivel.

Kinek lehet sofőrje?

Helyette inkább azt a szövevényes, sok esetben bizarr állapotrendszert boncolgatnánk, amely az oktatásügyben az utóbbi 6-7 évben eluralkodott, és elsősorban az intézmények iránti, kiegyensúlyozatlan (ön)kormányzati viszonyulásban mutatkozik meg, főképp az anyagi és személyi erőforrások elérhetősége, de egyéb kiváltságok terén is, amelyek néhol szinte korlátlan lehetőségeket teremtenek, máshol behozhatatlan hátrányokat okoznak, továbbá akarva-akaratlanul, de még a fenti tragédiával is összefüggésbe hozhatók.

Fölöttébb meglepő és cseppet sem általános körülmény, hogy egy alig több mint kétszáz diákot oktató falusi általános iskola igazgatójának saját sofőrje legyen, amikor – legalábbis a hatályos jogszabályok szerint – még a több száz iskolát felügyelő körzeti iskolaigazgatóság vezetője is maga vezeti a hivatali Zastavát, sőt, az iskolai dolgozók létszámát megszabó normák egyáltalán nem ismerik a gépkocsivezetői munkakört.

Ha egy-egy oktatási intézmény tulajdonában van is bejegyzett gépjármű, bár ilyen „kiváltságból” jó, ha az iskolák egyharmadának kijut, azt általában maga a használó vezeti, legyen bár az intézményvezető, a kihelyezett tagozatra ingázó tanárok, a gondnok, vagy akinek éppen dolga akad. Így is mindenkor fennáll a jogszerű használat kérdése, ami addig nem is okoz gondot, amíg mindenki, felelősséggel teszi a dolgát, és úgy is viszonyul a közös javakhoz. A helyzet akkor válik problémává – és ez sajnos szintén az utóbbi évek hozadéka –, ha a kedvezmények kivételezettséghez kötődnek, viszonzásul pedig ellenszolgáltatást várnak és kapnak.

De ne vessünk ezzel követ a bevezetőben szereplő áldozatokra, a gépkocsivezető ugyanis nemcsak az igazgatónő személyes sofőrje volt, de állítólag a két közeli falu, Ljuba és Bingola bejáró diákjait is naponta hozta-vitte az iskolába. És bár ez sem szokványos megoldás, mégis sokat árnyal az elsődleges vélelmeken.

És kinek lehet saját flottája?

Szerbiában, ezen belül Vajdaságban is rengeteg olyan iskola működik (számuk egyre gyarapodik), amelynek kihelyezett tagozatai vannak a környező falvakban. Az alsósok még helyben járnak, általában összevont tagozatokba, ám ötödiktől utazniuk kell az ún. „anyaiskolába”.

A diákok, de a falvakban dolgozó pedagógusok utaztatása is évtizedek óta komoly nehézségekbe ütközik. Ezek a gondok számos helyen kisbusszal, személygépkocsival orvosolhatók lehetnének, ám erre nálunk nem alakult ki rendszerbeli megoldás sem a gépjárművek beszerzése és üzemeltetése, sem a gépkocsivezetők alkalmazása tekintetében. A kettő közül utóbbi a nagyobb gond, napi két-három órányi érdemi munkavégzésre ugyanis nem nagyon lehet külön munkahelyet fenntartani, ezért nincs is sofőr a munkahelyi besorolásban.

A számunkra legjobban ismert önkormányzat 11 közoktatási intézményéből háromnak van saját gépjárműve immár tizenkét éve. A jelenlegi koalíció áldásos kormányzása alatt a háromból egynek hirtelenében „saját flottája” lett, a „járműpark” ugyanis két újabb járművel, köztük egy kisbusszal gyarapodott, ráadásul, állítólag Šarčević miniszter személyes utasítására, egy sofőr is a fizetési listára került. A két személyautót a naponta ingázó tanárok használják (maguk is vezetik), akik a 12 kilométerre fekvő, nyolcosztályos kihelyezett iskolában dolgoznak, míg a kombi és a sofőr „rendeltetése” igencsak homályba borul. Félreértés ne essék, nem a szerémségi tragédiára hajazó körülmények okán.

Mélységesen palástolni próbálják ugyan, sokan mégis tudni vélik: egyéb, a beavatatlanok számára követhetetlen útjai mellett a kombival a város más iskoláitól „elorozott” diákokat szállítják (közpénzen) a saját iskolájukba, hogy fenntartsák a két nyelven folyó oktatás látszatát. Hogy ezzel mekkora kárt okoznak az érintett iskoláknak, de főképp a minőséges magyar anyanyelvű oktatásnak, azt még a kisebbségi érdekek képviseletét állítólag magára vállaló politikum sem hajlandó tudomásul venni.

BERETKA Ferenc