Kezdő újságíróként az akkori szerkesztőségem kiküldött Németországba, a labdarúgó-világbajnokságra. Huszonévesen először jártam olyan nagy sporteseményen, de a közszolgálati hetilapban a munkaadóim úgy gondolták, hogy „érdemes kiküldeni a gyereket”, tanuljon, szerezzen tapasztalatokat. Ezért ma is hálával említem akkori főnökeim nevét. Papírokkal, pénzzel, paripával és jónál jobb tanácsokkal is elláttak. Az akkori Jugoszlávia ellenséges emigrációja igencsak aktív volt azokban az években, így arra is felhívták a figyelmem, hogy ne foglalkozzak odakint a bulvársajtóval. A szenzációhajhászó német lapok is inkább ellenségek, mint barátok.

A „magyar vér”

Főnökeim különösen a Bild című újságtól féltettek, amely – mint minden bulvárlap – szereti a szenzációkat, akár álhírekkel is manipulálja az olvasótáborát. „Tudod, náluk a példányszám meg a nézettség, a hallgatottság a fontos, az hozza a pénzt” – magyarázták. Hittem is, meg nem is az intelmeket, és meglepetésemre, Frankfurtban a Jugoszlávia–Brazília nyitómeccset követő napon az újságosnál meglepődtem a Bild címoldalát látva: „Magyar vér” – ordították az öles betűk, és elsőként az jutott eszembe, hogy Magyarország ki sem jutott a világbajnoki tornára. De akkor miről lehet szó? Nos, Sir Georg Soltiról, a magyar származású világhírű karmesterről szólt a teljes oldalon közölt beszámoló: a karnagy úr ugyanis egy próbán megsérült, vezénylés közben a pálcája megsértette, megszúrta az egyik ujját. Vére a kottákra csöppent, de – részletezte az írás – az egészségügyiek gyorsan ellátták a Maestrót, és a próba folytatódott.

Néhány nappal később aztán ugyancsak hatalmas betűs címoldalon közli a Bild Zeitung, hogy „Még egy jugoszláv válogatott a világbajnoki tornán”. Na, bumm – gondoltam –, tán csak nem az emigráció állított össze csetnikekből és usztasákból egy csapatot? Nem, csupán őrizetbe vett a német rendőrség 12 zsebmetszőt, akik mindannyian a piros jugoszláv útlevéllel érkeztek a világbajnokságra. Az újság természetesen erről is bőségesen, fényképekkel számolt be. Ekkor és így ismerkedtem meg a bulvársajtóval, mivel a komoly lapok ezekkel a témákkal legfeljebb az érdekességek között, néhány sorban foglalkoztak.

Az itteni kezdetek

Volt egy olyan időszak az egykori Jugoszláviában, amikor – amolyan sajtótörténeti kuriózumként – Szarajevóban kiadtak egy AS nevű hetilapot. Ártatlan és ártalmatlan pletykalap volt ez, színes fotókkal, nagy terjedelmen arról, hogy ki mikor, kivel, miként, merre, hogyan stb. A közszereplők magánélete az olvasók egy részét igenis érdekli. Kíváncsiak arra, hogy a kedvenc énekesük, színészük, sportolójuk miként tölti a hétvégét, kinek és miként udvarol, hogyan neveli gyerekeit, jóban van-e az anyósával. Ez valahol érthető és elfogadható érdeklődés, hiszen mindig jobb a más bajával foglalkozni. Évek óta találkozni az újságárusok kínálatában ilyen sajtótermékekkel. Ez is bulvár, de abból az ártalmatlanabb és kevésbé káros fajtából. Azt szoktuk mondani, hogy akit ez érdekel, és van rá pénze, vegye meg. Az említett szarajevói hetilap különben nem volt hosszú életű, mivel az egykori közös ország széthullásával a potenciális olvasóinak többségét is elveszítette.

A durva változat

A demokratikus változások egyik hozadéka az olcsó bulvárlapok megjelenése és hódítása is. Itt pedig már szerbiai példákra kell hivatkoznunk, hiszen több ilyen termék is kapható a trafikokban. Olcsóbbak a komoly, megbízható napilapoknál, és tele vannak szenzációs hírekkel. Részletes beszámolókat közölnek minden gyilkosságról, erőszakos cselekményről, kielégítve ezzel az ilyesmire kíváncsi olvasókat. A baj az, hogy általában minősítenek és ítélkeznek is. Ezt a szerepüket ismerte fel a jelenlegi hatalom, ezért támogatja őket, ezért vannak ott a támogatók között a nagy állami vállalatok. Mi több, most már saját tévéadót működtetnek, és korlátlanul szidhatják, sértegethetik a rendszer ellenségeit. Olyan alpári szövegeket hallani néha, olyan ordenáré hazugságokat, hogy a józanul gondolkodó ember zsebében önkéntelenül is kinyílik az a bizonyos bicska. Újabban már nem a rózsaszín tévének nevezett, régóta ismert bulvárcsatornán, hanem egy újabb, még durvább adón láthatják és hallhatják a polgárok az államfőt is, aki gyakran élő adásban jelentkezik be a műsoroknak nevezett adásokba. „Ennél már nincs lejjebb” – mondják ilyenkor a sajtóban töltött évtizedek alatt megőszült régi motorosok, de alighanem tévednek. Van, és lesz is még lejjebb.

 Tánc és fesztivál

Van a politikai bulvárnak egy sokkal kifinomultabb, puhább változata is. Már a miloševići időkben is tapasztaltuk, hogy a kisebbségi nyelven sugárzott műsorok csupán báli közvetítéseket és orvosi tanácsokat tartalmaznak, mintha csak mulatnának és betegeskednének a kisebbségiek. Jött aztán az újabb demokratikus változás: a közszolgálati, többnyelvű tévék és rádiók helyett mi, magyarok is kizárólag magyar nyelven sugárzó rádióhoz és tévéhez jutottunk. Láthatjuk is hetente, hol voltak bográcsfőző versenyek, töpörtyű-, lángos- vagy palacsinta-, netán gombócfesztiválok, táncmulatságok. Mert a nézőknek és hallgatóknak semmi egyéb gondjuk és bajuk nem lévén ilyen eseményeket szerveznek. Na és mindegyik ilyen rendezvényen felszólal a jószerével egyetlen magyar párt valamelyik vezetője is. Csupa jó, csupa szép minden. Ahogy őfelsége, Ferenc József mondta: „Minden jó, minden szép, mindennel meg vagyok elégedve.” Bezzeg, ha a mostani aranykor legfrissebb változatát látná…

NÉMETH János