A szerb belpolitikai színtér egyik legérthetetlenebb mozzanata, hogy négy hónappal a köztársasági választások után még mindig nem sikerült kormányt alakítani. Az érthetetlenséget fokozza, hogy egy olyan voksolást követően tart hónapokig ez a folyamat, amelynek eredményeképpen gyakorlatilag egypólusú parlament jött létre, amelyben a legnagyobb erőt képviselő, ám eddig is vígan kormányzó formációnak, a Szerb Haladó Pártnak önmagában is kétharmados többsége van.

A haladókon kívül pedig kizárólag olyan pártok kerültek a parlamentbe, amelyek a megelőző mandátumban a kormánykoalíció részét képezték (ha máshol nem, hát önkormányzati szinten, a haladókkal szövetségben). Ha van helyzet, amelyben egy kormányalakításnak nem kellene gondot okoznia, akkor ez az.

Éppen ezért semmilyen logikus magyarázata nincs annak, miért kell ezt a lépést olyan mértékben halogatni, hogy az gyakorlatilag akár alkotmányos válságot is előidézhessen: ha ugyanis november 3-ig nem alakul meg a kabinet, új választásokat kell(ene) kiírni.

Persze, nem valószínű, hogy Szerbia mindenható ura, a haladók és az állam elnöke, Aleksandar Vučić erre játszana, összedobják azt a kormányt fél óra alatt, ha azon múlik. Nagy meglepetést akkor sem okozott, amikor Ana Brnabićot, a korábbi miniszterelnököt bízta meg a kormányalakítással.

A héten aztán a régi-új kormányfő veszett konzultációkba kezdett. Ana Brnabić azt állította, hogy egyedül állítja majd össze minisztereinek névsorát, legfeljebb csak „konzultál” Szerbia és a haladók elnökével. A kormányalakító a hét elején még nem fedte fel, hogy kik lehetnek a haladók koalíciós partnerei – pedig ha megtette volna, vélhetően az sem váltott volna ki földrengésszerű reakciókat a szerbiai közvéleményben. Beszélt viszont arról, hogy a miniszterek fele nő lesz, meg arról: biztos benne, hogy „nagyon jó kormány jön létre, amelyben kiváló energiákkal rendelkező emberek kapnak helyet”, bármit is jelentsen ez.

Valahol borzalmasan szánalmas ez. Ana Brnabić, a régi és az alakulófélben lévő kabinet vezetője a sajtóban bizonygatja, hogy döntéseinek „nagy részét” önállóan hozza meg. Ez egyébként a munkaköri leírásában is szerepel, szóval nem kellene neki túl nagy jelentőséget tulajdonítani – a dolog pikantériáját viszont az adja, hogy ezt élő ember nem hiszi el neki, hiszen mindenki pontosan tudja, hogy ebben az országban az utolsó dűlőút aszfaltozásáról is Vučić dönt.

Persze, vannak elemzők, akik szerint az érthetetlenül hosszan elnyújtott kormányalakítás egyetlen értelmes (?) indoka, hogy Vučić éppen így akarja bizonytalanságban tartani a koalíciós partnereket; elvégre nem mindegy, hogy a szocialisták vagy a kisebbségek képviselői kapnak-e miniszteri vagy csak államtitkári posztokat, hogy a Szerb Patrióta Szövetségnek jut-e bársonyszék, vagy maradhat lelkes szemlélője a nagypolitikának…

Brnabić kormányalakítási konzultációsorozatában kedden találkozott a szocialisták és az Egységes Szerbia vezetőivel, Ivica Dačićtyal és Dragan Markovićtyal. Valamint a Szerb Patrióta Szövetség első emberével, Aleksandar Šapićtyal. Hogy miről beszéltek, azt csak sejteni lehet, mert a találkozók után senki semmi konkrétat nem mondott, leszámítva Šapićot, aki annyit azért mégiscsak kinyögött, hogy „elégedett” az egyeztetésen elhangzottakkal. Illetve azt is elmondta, hogy „hasonló témákról esett szó a választásokat követően a szerb államfővel, csak ott egy kicsit részletesebben vitatták meg a dolgokat”. Mintegy alátámasztva, hogy Brnabić legfeljebb azt döntheti el, milyen színű nadrágkosztümöt vesz fel.

Ehhez képest a kormányfő büszkén jelentette be hétfőn: a miniszterelnöki expozéját már megírta. Ami picit furcsa, ha még ő maga sem tudja, kik lesznek a miniszterei, ugyebár… Ahogyan az sem teljesen szokványos, hogy röpke tíz nap alatt csapjanak össze egy expozét, amelynek tartalmaznia kell a következő évek társadalmi, gazdasági, bel- és külpolitikai, társadalompolitikai szándékait, amelyben meg kellene határozni a hangsúlyokat, meg úgy egyáltalán: azt, hogy merre kellene mennie ennek a Szerbia nevű hajónak…

Brnabić nyilatkozatainak egyetlen komolyan vehető részlete van: nevezetesen az, hogy tudatta, két új tárcát is létrehoz. Az egyik a kisebbségi és emberi jogok tiszteletben tartásáért, illetve a társadalmi párbeszédért felel majd. „Annak, aki ezt a tárcát kapja, nem lesz könnyű dolga” – jósolta a miniszterelnök. Ebben valószínűleg igaza is van, hiszen annak, aki ezt a feladatot valóban lelkiismeretesen szándékozik ellátni, tényleg komoly feladatokkal kell szembesülnie. Elsősorban azzal, hogy a kisebbségi és az emberi jogok nem valamiféle „úri huncutság”, hanem valami olyasmi, amivel sokat kell foglalkozni, leginkább azért, mert a társadalomban egyszerűen nincs meg a kultúrája annak, hogy egyáltalán léteznek ilyen jogok.  Amelyek nem merülnek ki abban, hogy az LMBTQ-közösség egyik tagja a kormányfő, s hogy a kormányban kisebbségi pártok képviselői is helyet kapnak. Ez ugyanis tényleg semmit sem jelent, ha például az LMBTQ-közösség tagjai bármikor és bárhol fenyegetettséget éreznek, vagy ha a kisebbségi diákok számára nem biztosítottak a jó minőségű tankönyvek. Hogy csak kiragadott példákat soroljunk.

Tehát munka, az bizony bőven lenne – és ne legyen igazunk, amikor azt gyanítjuk, hogy a tényleges munkából szép keveset fogunk látni.

De valahol már az is öröm, ha a kormány tényleg megalakul.

Vagy mégsem?

KOCSÁNYOS Pálma