„Örök dicsőség azoknak a szerbeknek, akik a szabadságért való küzdelemben elestek ezen a szent helyen – Banjska monostor, 2023.09.24.“ – hirdeti a csókai városháza ajtaján egy A4-es lap, rajta a koszovói kolostor képével. Ez azonban még nem minden. Közvetlenül mellette egy szövegezésében meglehetősen esetlen „vers“ olvasható, amely gyakorlatilag a három elhunyt szerb fegyveres emlékére íródott. Hogy a negyedik halottat, aki koszovói rendőr volt, miért nem említi a szöveg, az szinte fölösleges kérdés – de „hivatalból” azért vessük fel.

A három szerb elhunyt természetesen hős, akiket a családjaik siratnak. A vers végén istenfélést emlegetve kérik számon a valakiket (értsd: az albánokat), azt kérdezvén tőlük, hogy „miért bántjátok a szentélyeinket?“, majd sejtelmesen arra utal a szöveg, hogy „hidd, minden a helyére kerül, csak higgy Istenben“.

Csókán? Miért?

Felmerülhet a kérdés, mit keres két ilyen papiros a még mindig magyar többségű, Koszovótól pedig igen messze levő Csóka városházának ajtaján – ráadásul belülről, mintegy tájékoztató útmutatásként. Mivel nem tudósításról van szó, s nem is vagyok helyben, a Szerb Haladó Párt által a VMSZ-szel közösen vezetett önkormányzatot nem kérdeztem meg az ügyben, pedig egyébként mindenképp megérne egy kört.

Hogy a tavaly áprilisi észak-koszovói lövöldözés több mint ellentmondásos esemény, az egy meglehetősen finom megközelítése a témának. Talán sosem fogjuk pontosan megtudni, pontosan mi zajlott a háttérben, ami végül a Milan Radoičićhoz kötődő szerb fegyveresek és a koszovói rendőri egységek közti véres összecsapásba torkollt. Mindenesetre nem egy olyan esemény volt ez, ami a koszovói helyzet javára válik, a már meglevő kárt viszont képes tovább növelni.

„Régi” hősök és áldozatok

Nagyjából 2015 környékén egy igen markáns váltás következett be az állami szerb emlékezetpolitikában. Ami a jugoszláv háborúkat illeti, a felszín alatt az említett időpontig is jócskán zajlottak az események. Srebrenica relativizálása, Koszovó szemellenzővel való nézése, az olyan alakok, mint Kapetan Dragan, Ratko Mladić „felmagasztalása” (s akkor itt most hagyjuk is abba a felsorolást, mert sokáig tartana még) nem számított nagy újdonságnak. Az efféle folyamatok a jugoszláv véres káosszal egyidőben elindultak már (akit a téma érdekel, szerezze be Ivan Čolović Harcosok bordélyháza (Bordel ratnika) című könyvét). Meg kell említeni még az egyébként számos téren jogos szerb sérelmek kultuszát is, mint amilyenek például a Vihar-hadművelet következményei, Koszovó demográfiai elvesztése vagy a NATO-bombázások civil halottjai. Ezek szerepeltetése sok tekintetben abszolút indokolt téma, de ezeknél elsődlegesen az áldozat-, s nem hősképzés a cél.

Új, „makulátlan” hősök

Vučićék viszont 2015-től máig új húrok pengetésébe fogtak: elkezdtek bizonyos eseményekhez, csoportokhoz és egyénekhez hősi jelzőt rendelni. Nem, itt nem a korábban már elég sokat koptatott hívószavakról van szó. Vagyis nem Ratko Mladićot vagy a srebrenicai mészárlást „helyezték új megvilágításba”, ugyanis ezek ilyesféle mesterkedésre egyszerűen nem alkalmasak. Habár különösebb gond nélkül bárki be tud szerezni egy „Srebrenica felszabadítója” [sic!] feliratú pólót, eme gesztustól a kulturált nagyvilág előtt túl sok jót nem várhat a ruhanemű viselője.

Valami másra volt szükség tehát: olyan eseményekre és személyekre, akik adott esetben tényleg pozitívak, vagy legalábbis nincs destruktív jellegük. Innen eredeztethető többek között az 1999-es košarai csata szerb katonáinak újsütetű kultusza, benne a torontálvásáhelyi Cérna Tibor hősi halálával, de például ide tartozik Milan Tepić őrnagy emléke is. A hadtörténeti tudásunk szerint ezek a nevek olyan eseményekre vonatkoznak, amelyek szerb szereplői nagyjából „rendben vannak”, vagy legalábbis nem tudunk arról, hogy valami háborús bűnben vettek volna részt a fejük búbjáig elmerülve. Tehát: nem mélyen ellentmondásos, netán kimondottan bűnös dolgok relativizálása zajlik, hanem olyan alakokra és eseményekre lelt rá a szerb politikum, akik viszonylag könnyen formálhatóak hőssé. Így tudják megmutatni, hogy minden baj ellenére nekik is vannak védhető személyiségeik.

Sok szokásos – kevés szokatlan

Hogy Milan Radoičić három emberének emlékezetéből mi lesz, azt még meglátjuk. Mindenesetre úgy tűnik, a szerb jobboldal a haladókkal az élen mintha visszautazott volna a múltba, s különösebb mérlegelés nélkül aggat hősi jelzőt olyan emberekre, akik esetében ezt nem biztos, hogy kéne. Ugyanakkor világosan az elmúlt évek újsütetű, „makulátlanabb” hősképzését próbálják tovább folytatni.

Miért baj ez? Koszovó jelenlegi helyzete kapcsán láthatjuk, hogy hova vezet, ha a két oldal teljes lendülettel azzal foglalkozik, hogy a másikra mutogasson, hozván a szokásost. Hónapról hónapra kapunk újabb és újabb ízelítőt abból, hogy Belgrád és Pristina milyen változatos módokon próbálja belevágni a pajszert a másik kerékpárküllői közé. Ebbe beletartozik a hősképzés folyamata is – ugyanis senki sem gondolja azt, hogy a koszovói albán oldalon ne magasztalnának fel kétes múltú alakokat, s akkor most a többi kétes értékű ügyről hely híján ne ejtsünk szót.

Mindent művelnek tehát az érdekelt felek, csak a megbékélést dolgát nem lendítik előre. A csókai városháza ajtaján tehát a teljes mentális zsákutcába vivő feliratok szerepelnek – s teljesen mindegy, lekerültek-e már onnan azóta.

Ha valakit érdekel, mennyire nehéz, már-már szinte emberfeletti feladat az önkritika gyakorlása, annak ajánlom a Goran Kovačić által rendezett Tanúk (Svedoci) című, kerek tíz évvel ezelőtt bemutatott rövid dokumentumfilmet, melyben Koszovón szolgáltatott teljesített egykori szerb rendőrök és katonák beszélnek nyíltan a saját csapataik által elkövetett bűntettekről. Hősök ezek a szereplők? Nagyon elkoptatták már ezt a kifejezést, s nem is lenne adekvát. Mindenesetre olyan emberek, akik vállalták, hogy szembemennek a hamis kultuszokkal, elhallgatásokkal, önbecsapásokkal. Milan Radoičić csapatával ellentétben ők valóban olyan szokatlan térbe léptek ki, ahol végre-valahára elindulhat azoknak a sebeknek a begyógyulása, ami valójában mindenki érdeke lenne Európa ezen szerencsétlenül járt s egyre inkább feledésbe merülő tájain.

VATAŠČIN Péter