Május a ballagók hónapja. Az örvendezésé, ahogy a Gaudeamusból, e régi és kedvelt diákdalból tudjuk. Már ha tudjuk. Nem vagyok ugyanis biztos benne, hogy a mai alma materekből éppen kinőtt ifjú felnőttek mindegyike ismeri és énekli. Mert bár a hagyomány és annak tisztelete megtartó erejű, nemes dolog (és itt most nem a megélhetési üzletággá szponzorált hagyományápolásra gondolok, mert az már régen nem az), az idő kerekét viszont nem lehet megállítani. Az pedig néha maga alá gyűri az oly szeretett és becsült hagyományokat is. Hát még egy évszázadokkal korábbi diákdalt, amelynek sorai arra buzdítják a ballagókat, hogy inkább élvezzék az életet, és legyenek nyitottak az újra, mintsem szomorkodnának az elválás miatt.
De vajon milyen „újra”? A rengeteg „új” irány közül vajon melyikre legyenek nyitottak? Hiszen a korlátlan lehetőségek ideje próbál ránk köszönni. Nem mindegy viszont, melyeknek köszönünk vissza, és melyeknek fordítunk hátat, ha lehet, még mielőtt köszönni próbálna.
Megbuktunk minden vizsgán
Az elmúlt hetek keserű tanulságai sötét árnyékot vetnek a ballagások fennkölt és örömteli hangulatára. Nem vagyok biztos benne, hogy mindannak, ami ebben az országban történt/történik, nincs köze ahhoz, hogy a ballagások meghitt légköre újabban számos helyen féktelen utcai randalírozásba csap át.
Ettől függetlenül legyünk optimisták! Amellett, hogy tudomásul vesszük: ma már az eltérően gondolkodó és cselekvő nemzedékek között folyamatosan és jelentős mértékben csökken az életkori különbség, de az általuk képviselt gondolkodástól és értékrendtől akkor sem határolódhatunk el teljes egészében, ha az számos ponton eltér a magunkétól, mert, ha jobban odafigyelünk, rájöhetünk, hogy sok kérdésben figyelemre méltó véleményeket fogalmaznak meg.
A tragikus iskolai események sokkoló hatása közepette az Első Belgrádi Gimnázium érettségizői – számos illetékessel ellentétben – fontosnak tartották, hogy vállalják azt a felelősséget, amely diákként terheli őket. Figyelemre méltó gondolataikat megosztották a nyilvánossággal. A tucatnyi jobbító szándékú javaslat között szerepel egyebek mellett a tanulókkal szembeni tolerancia csökkentése (!), a megelőző célú pszichológiai vizsgálat, interjú minden tanuló számára, a tanulókra nehezedő nyomás csökkentése az osztályzás során, valamint számos, a jogalkotási és a médiák működését érintő kérdés is, ilyen pl. a fogadóirodák és iskolák közötti minimális távolságra vonatkozó törvény betartatása, a prostitúció, kábítószer-függőség, nemi és egyéb erőszak, alkoholizmus, kulturálatlan szóhasználat korlátozása, mindenkire érvényes szankciók a gyűlöletbeszéd ellen, és azok ellen is, akik az iskolákban, a közösségi hálózatokon és más médiumokban bátorítják és elnézik az erőszakot, valamint nemkívánatos tartalmakat közvetítenek a zene és más művészetek által.
És miközben a tragikus lövöldözésben elhunyt gyermekek száma újabb áldozattal növekedett, és a fokozott rendőri jelenlét dacára száznál több belgrádi iskolában, de másutt is újfent bombariadó volt, a fővárosi Sportgimnázium harmadikos tanulója szintén figyelemre méltó gondolatokat fogalmazott meg egy dolgozatban, amelyet – szülői hozzájárulással – a Danas napilap közzé is tett.
„Igaz, hogy sok a gyűlölet és az erőszak az interneten, a közösségi oldalakon és a videójátékokban, de sokkal nagyobb gonoszságokat látunk nap mint nap a televízió főműsorában. Az erőszak itt már viselkedési minta. […] Mindaz, ami történt, ennek a következménye. Ez nem a játékok hibája, hanem a mi vétkünk, akik mindeddig hallgattunk. […] Igaz, hogy a mély gyászban egységet mutattunk, de hagytuk, hogy mindez megtörténhessen. […] Felocsúdnak-e valaha ezek az emberek, és lesz-e valami változás? […] Nem tudom, de komolyan megbuktunk minden vizsgán.” – írta a középiskolás sportoló.
Ezeket és a hasonló gondolatokat olvasva joggal érezhetjük, hogy a Gaudeamus bizakodó, buzdító szelleme minden ellenkező jel dacára él még, és élni is fog, ha hagyják, meg ha mi mindannyian tovább éltetjük.
Mi is, akik lassan fél évszázada búcsút mondtunk a „gondtalan ifjúságnak”, és azok is, akik csak most értek el életük e szép sorsfordulójához, de magukénak érzik, és bíznak abban, hogy valósággá válik a dalban megfogant bizakodás:
„Régi, kedves iskolánk, tőled is most válunk.
Holnap útján emberül tiszta szívvel járunk.
Add kezed hát búcsúzóra, válni kell, hát, itt az óra,
S boldog élet vár reánk, boldog élet vár reánk.”
Emberül, tiszta szívvel
A tragikus eseményeket követően tömeges megmozdulások kezdődtek az ország nagyvárosaiban. A május 13-án megtartott fővárosi erőszakellenes tüntetés a DW tudósítója szerint a legtömegesebb megmozdulás volt a Miločević-rezsim megdöntése óta Szerbiában, bár a hatalomhű sajtó csupán „maroknyi gyűlölködőről” beszélt. A megmozdulások folytatódnak, ugyanakkor a hatalmon lévő párt május 26-ára „minden idők legnagyobb” ellentüntetését szervezi „Szerbia szabadságszerető, demokratikus értékeinek védelmében”. A „spontán megmozdulásra” óriási erőbevetéssel verbuválják, szervezik és különféle eszközökkel próbálják rávenni a lakosságot. A tervek szerint a helyi kvóták alapján, a pártszimpatizánsokon túl jobbára közvállalatokban, állami és közintézményekben összegyűjtött részvevőket 2000 autóbusszal (!) fogják a helyszínre szállítani. Az N1 értesülései szerint az újbelgrádi iskolák igazgatóinak például intézményenként 5-5 részvevőt kell biztosítaniuk.
Bízzunk benne, hogy nem számítanak, és nem is számíthatnak a ballagókra, és mindenki mindenütt meghagyja nekik a lehetőséget, hogy a „holnap útján emberül tiszta szívvel járjanak”. Még inkább, hogy ezt maguk is így akarják!
BERETKA Ferenc
