Sokak szerint a május az év legszebb hónapja. Lassan a vége felé járunk, és az idei is igazolta e közvélekedést. Igaz, aranyat érő esőt eleddig nem hozott, és a szokatlan áprilisi nyár megsürgette a természetet. A május igazi illatát adó akác két héttel korábban elvirágzott a számunkra inkább menyasszonyvirágként ismert kerti gyöngyvesszővel és a páratlan illatú jázminokkal, a hólabda bangitával, meg az egyre ritkábban szedett májusi szegfűvel együtt. De a május varázsa ettől még megmaradt. Mert a május az ifjúság, a ballagók hónapja.

 Ötven év és a nyárfák pihetolla

Bár az erdőközeli tájak levegőjében idén korábban kezdett lebegni a nyárfák pihetolla, nekem most is, mint minden évben megdobogtatja a szívem. Ezekben a napokban múlt éppen ötven éve annak, hogy vadonatúj, sötétkék öltönyömben, a lelkemben örömteli izgalommal végigsiettem a falu főutcáján, hogy az óbecsei busszal szeretett iskolámba menjek. Diákként utoljára. A gyapjúszövet öltöny szálain sűrűn megtapadtak a nyárfa pihéi, és mire odaértem a gimnázium patinás épületéhez, ünneplőbe bújt tollszedőre hasonlítottam. Csak világos szemem és szőkés fürtjeim próbálták árnyalni a látványt. Időbe tellett, mire nagyjából rendbe szedtem magam, de az eredmény nem sokáig tartott. Mire a bankett helyszínére, a ma már romjaiban sem látható tiszai Halászcsárdába értünk, a lebegő pelyhek újból megtapadtak rajtam. Ráadásul épp aznap volt a születésnapom.

Minden új és minden régi

Azóta rengeteget változott a világ, a ballagás mikéntje is, gondolom, de minden azért mégsem. Talán a mai ballagóknál sem csak a puccos ruhaköltemények, ékszerek, márkás cipők és karórák, no meg a make up adják az esemény egyediségét, ezeken túl is marad valami, amin nem lehet és nem is lenne jó viselt ruhadarabként túladni.

Ötven évvel ezelőtt sem volt mindegy, milyen a toalett, a smink és a frizura, sőt még a fiúk is ügyeltek a kinézetükre, pedig ők általában kevésbé adnak a külsőségekre. Magam mindig is bőven ebbe a kategóriába tartoztam, de a nyárfa tollpihéi örök életre az emlékeimbe vésődtek.

Dal, ruha, virág 

Igaz, nemcsak a Ballag már a vén diák című dalt énekeltük a Gaudeamus mellett, hanem százszor újra és újra az Oj drugovi, jel vam žaót, ennek ellenére nem vagyok feltétlen híve annak, hogy mindenáron követni próbáljuk az anyaországi mintákat. A szalagavató számomra idegen szokás volt és maradt, a diploma megszerzésekor viselt talárral és sapkával egyetemben. Rokonszenves viszont, hogy érettségin, vizsgákon dress code írja elő, hogyan kell megjelenni, bár nehezen vitatható, hogy a jó teljesítéshez fontos az egyéni komfortérzet is.

Előkelőnek számító (vagy magukat annak gondoló) belgrádi középiskolák öltözködési szabályokat vezettek be, amelyek elsősorban tiltásokat tartalmaznak. Az érintetteket leginkább az oly népszerű és kényelmes sportnadrágok („trénerkák”) és a térdnadrág tilalma zavarja. Utóbbi különösen a forró kora nyári és ősz eleji napokban. Arról viszont nem tudok, hogy nálunk érettségikor bárhol is kötelező lenne az ünneplő (sötét) öltöny, lányoknak a szoknya-blúz viselete.

A középiskolás diákok öltözködése fél évszázaddal ezelőtt is viták (és általában kudarcot vallott tilalmak) tárgyát képezte. A „mi időnkben” első számú ellenségnek a farmernadrág, másodiknak a leányok körében akkortájt hódító (és a fiúk számára sem közömbös) „forrónadrág” és a combközépig (vagy kissé feljebb?!) érő szoknya számított. Továbbá a fiúk hajviselete. Tanév eleji iratkozáskor előfordult, hogy felvétel előtt borbélyhoz küldték az illetőt, és a rajztanár arányérzékére volt bízva, hogy megbecsülje, vajon a jelentkező lányka szoknyahossza nem rövidebb-e a még elfogadhatónál (ami úgy volt meghatározva, hogy legfeljebb 7 centivel érhet a térd fölé).

Mondanom sem kell, hogy ezeket a tilalmakat folyamatosan és számosan megszegtük, és erről meggyőző bizonyítékok maradtak fenn, pl. osztályképek, kirándulásokon és másutt készült fotók, bár akkor még telefon helyett filmre fényképeztünk, és a szelfi fogalomként sem létezett.

És persze, a virágok!

Rokonszenves, hogy a hozzátartozók virágot visznek a ballagóknak, de az egymással vetekedés túlzásai néha magát az ajándékozást is abszurddá teszik. Némely ballagónak külön „fegyverhordozóra” van szüksége, hogy leadhassa a méregdrága csokrok, virágdobozok egy részét, amit már képtelen a karjaiban cipelni.

Úgy emlékszem, anno nem mi kaptunk, hanem mi adtunk virágot. Az épp nyíló kertiekből vittünk magunkkal, és amikor utoljára énekszóval körbejártuk a tantermeket, búcsúzóul virágot dobtunk a fiatalabb diákok asztalára.

Mulandóban maradandó 

Nem tudom, de őszintén hiszem, hogy a ballagók emlékei és érzései nemzedéktől függetlenül mindenkor maradandók, hiszen ezek a napok nemcsak külsőségeik által, és egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem az esetleges kilengésekről maradnak meg emlékeinkben, és élnek tovább bennünk. Ezek azok a pillanatok, amikor az emberben átértékelődnek a kapcsolatok, az értékek és a fontossági sorrendek.

Kezdetben talán valami légüres térben érezzük magunkat: kiszakadtunk egy közösségből, de még nem épülhetett fel az új, a korábbit pedig már túlhaladtuk. Ez az egyik fő oka annak, hogy a középiskolai évek általában mélyebb nyomokat és kedvesebb élményeket hagynak bennünk az általános iskolánál.

Számomra ötven év után az okoz igazán örömet, hogy bár a 38 elsőbe induló közül sokan lemorzsolódtak, így csak 20-an maradtunk érettségire, ebből az osztályból még mindannyian élünk. Nyugdíjasok, nagyszülők, néhányan dédszülők. Osztályfőnökeink is, akik anno fiatal tanárként kerültek közénk, de soha egy pillanatig nem volt kétséges számunkra a tekintélyük és a tiszteletük, ahogy számukra sem az odafigyelés, a törődés, a példamutatás.

Magunknak azt kívánom, hogy tartson meg a sors mindannyiunkat még sokáig. A mostani ballagóknak pedig, hogy az ünneplésből és élményekből felébredve őrizzék tovább mindazt a szépet és jót, amit ezek az évek hoztak számukra, és amire évtizedek múltán is jó szívvel gondolnak majd vissza.

BERETKA Ferenc