Minden országban vannak biztos jelek, amelyek arra utalnak, hogy komoly válság van kialakulóban. A világ boldogabbik felében ezek a „jelek” lényegében néhány konkrét helyzetmegállapítással induló, a helyzet enyhítését célzó kormányzati intézkedést jelentenek. „Baj lesz, baj van, ahhoz, hogy csökkentsük a kárt, ezt meg ezt fogjuk tenni, a lakosságtól ezt várjuk el, az intézményektől azt, és ha nehezen is, de megoldjuk a dolgokat” – valahogy így lehetne ezt összefoglalni.

Akkor a lakosság morog, a többség alkalmazkodik, a kormány igyekszik segíteni ott, ahol a legnagyobb a gond, aztán a dolgok valahogy átlendülnek a mélyponton, lassan rendeződnek, megy az élet a maga megszokott medrében. Ha a kormány megoldásai pocsékak voltak, és túl sokan szívtak, akkor az az első következő választási eredményben visszaköszön, az alkalmatlannak ítéltek mehetnek kapálni, jönnek az újak, akik majd egy idő után ugyancsak mehetnek kapálni, hogy ismét esélyt adjanak a régebbinek vagy a még újabbnak… Már ahogyan az átlátható (transzparens), jól működő demokráciákban szokott lenni.

A világ kevésbé boldogabbik felében mindez nem ilyen egyszerű. Itt a kormányzat eleve csalhatatlannak és multipotensnek képzeli magát, azt hiszi, és azt hirdeti, hogy mindig mindent megold, elintéz, lerendez. Normálisan funkcionáló gazdaság esetén ez akár még működhet is. De ha válság, jelen esetben gazdasági világválság kopogtat, akkor a helyzet sokkal, de sokkal bonyolultabbá válik.

Merthogy a gazdasági válságokkal az a helyzet, hogy azok nem alkalmazkodnak az ilyen világnézethez, a gazdasági válságokat nem lehet néhány jól elhelyezett nyilatkozattal, interjúval, kormánypárti sajtóval semlegesíteni. Azokat valahogy kezelni kéne, de mivel az ilyen államvezetés rendszerint ehhez nem igazán ért, ezért más eszközökhöz nyúl, például ellenséget keres, mondvacsinált „válságokat” gerjeszt – olyanokat, amelyek egyrészt jobban megijesztik a lakosságot, mint a fékevesztett áremelkedések, másrészt pedig néhány hét, néhány hónap alatt „meg is oldhatóak” hangzatos kijelentésekkel és a kormánysajtó hathatós támogatásával.

A gond csupán annyi, hogy ezek a kreált álválságok, ha elszabadulnak, akár valódiak is lehetnek. Ezért nevezik az ilyen „válságmenedzselést” a hétköznapokban a tűzzel való játszadozásnak.

Na. Nagyjából ez az, amit Szerbia elnöke, Aleksandar Vučić csinál. Eleinte ez nem is volt annyira szembetűnő, hiszen elnökünk egyébként is betegesen szeret „megoldani” dolgokat, amelyek nem tartoznak a hatáskörébe, aztán ezekről hosszan értekezni a kamerák előtt.

De még az elaltatott figyelem is megébredt, amikor egy furcsa repülőgép-katasztrófát Vučić egy hirtelen jött Horvátország-ekézéssel próbált leplezni. Emlékszünk? Egy ukrán teherszállító Szerbiából származó fegyverekkel megpakolva lezuhant Görögország területén. Mindez július közepén történt. A hatóságok gyorsan közölték, hogy „oké, oké”, ukrán a teherszállító, de a fegyverek tulajdonképpen Bangladesbe mentek, meg különben is, az államfőt nem engedték be Horvátországba, hogy fejet hajtson a jasenovaci emlékműnél! Aztán jöttek az államfői eszmefuttatások arról, hogy miért is járnak Szerbia polgárai a horvát tengerpartra, meg hogy ezt miért nem kellene tenniük, aztán, mielőtt még a nyár véget ért volna, máris egy koszovói konfliktus réme rajzolódott ki az elnöki palotából.

Közben a Nova utánajárt, hogy hol is van, mit is csinál az a fegyverexportőr cég, amelyik állítólag Bangladesnek adott el aknákat – kiderült, hogy az éves szinten több mint ötvenötmillió eurós bevétellel rendelkező vállalatnak egyszerűen nincs székhelye… Csak úgy vanogat valahol…

De az elnöki kommunikáció, mint említettük, nem várta meg, hogy ezek az információk szélesebb körben is elérhetőek legyenek, hanem szépen rárepültek a Koszovó-témára, amely, valljuk be, még mindig képes lázba hozni a lakosság egy részét Szerbiában.

Kezdődött a dolog azzal, hogy Priština bejelentette: augusztus elsejétől megkezdi a szerbiai (vagy az úgynevezett semleges, az UNMIK által kiállított) rendszámtáblák koszovóira cserélését, illetve, hogy azoknak a koszovói polgároknak, akik kizárólag szerbiai személyi okmányokkal rendelkeznek, koszovói területre való lépéskor egy kilencven napig érvényes bizonylatot állítanak ki. Igen, mindkét intézkedés célja, hogy felszámolják Szerbia állami jelenlétét Koszovóban. De legyünk őszinték: az, hogy annak a mintegy tízezer (mert ennyiről van szó) autónak a tulajdonosa, amely jelenleg szerbiai rendszámtáblával rója az utakat, mostantól ugyanezt majd koszovóival teheti meg, nem egy népirtással felérő gesztus.

Márpedig elnökünk éppen így állította be. Külügyminisztere egyenesen arról értekezett, hogy az albánok „szó szerint poklot készítenek elő a szerb nép számára”.

Vučić arról beszélt, hogy „Szerbia soha nem volt súlyosabb és összetettebb helyzetben Koszovóval kapcsolatban, mint ma”, és felkérte az albánokat, a nemzetközi közösséget meg a koszovói szerbeket, hogy őrizzék meg a békét, „ha erre nem hajlandóak, akkor én tudatom mindenkivel: Szerbia győzni fog”.

Hahó, figyelem!!! Rendszámtáblák cseréjéről van szó! Nem pogromról, tömegmészárlásról, fegyveres kényszerítésről! Miféle helyzet nem volt soha súlyosabb? Ott háború folyt, népirtással meg minden mocsokkal, ami ezzel jár!

Vučić pontosan tudja, hogy ott csinál balhét, ott csörget fegyvereket, ahol egyébként nem kellene. S teszi ezt olyan vehemenciával, ami komoly aggodalomra ad okot.

Mindezt néhány rendszámtábla miatt… Persze…

Sokkal inkább azért, hogy a Szerbiában élő szerbiai állampolgárok ne figyeljenek arra, hogy mennyivel ér kevesebbet a pénzük, mint néhány héttel ezelőtt, s hogy ne arra koncentráljanak, hogy jön a tél, nekik meg esélyesen nem lesz mivel fűteni.

A tízezer koszovói szerb rendszámának a „tragédiája” persze nem fog sokáig kitartani, készülhetünk a következő „válságra”. Mindezt csupán azért, mert Vučić és csapata egyszerűen nem képes kezelni azt a válságot, amelyben élünk. És amelyet valóban kezelni kellene.

És közben imádkozhatunk, hogy a „válságmenedzselés” érdekében nem vet be valódi fegyvereket. Mert akkor aztán tényleg ráfázunk.

KOCSÁNYOS Pálma