Borítékolt győzelem

Amikor ezeket a sorokat írom, épphogy beköszöntött a kampánycsend, legalábbis a szerbiai önkormányzati választások előestéjén, ami a vajdasági községek, különösen a jelentős lélekszámú magyar lakossággal rendelkezők többségét is érinti. Érthető tehát, hogy tegnapig gőzerővel folyt a kampány. Ilyen hevességű, anyaországi sztárvendégeket is felvonultató kampány, és a közösségi oldalakat mértéktelenül elárasztó, fizetett politikai reklámáradat talán még nem is volt a vajdmagy közéletben, de ennyi öntömjénező megnyilatkozást sem igen lehetett eleddig hallani, pedig a „politikai tényezők” (vagy szerencselovagok?) egyébként sem az önmérsékletükről és szerénységükről híresek.

Kampánytechnikai szempontból jelentős újításokat érezhettünk, az ideológiai és módszertani alapok viszont jottányit sem korszerűsödtek, sőt, ha lehet mondani, lassan a múlt század harmadik negyedének reminiszcenciáit idézik.

A vajdmagy kampány egyik kulcsmondata nagyjából az volt, hogy ha összefogunk, nyerhetünk. Egyedül azt nem árulták el a gyanútlan választópolgároknak, mi számít választási győzelemnek (azaz „nyerésnek”). Pedig a célkitűzések mellett azt is jó lett volna előre tudni, mi a siker kritériuma. De így sokkal egyszerűbb az élet: bármilyen eredmény is születik, tuti biztos a „győzelem”. Mert „még mindig vagyunk elegen”?!

Rengeteg „lakossági fórumot” szerveztek Vajdaság-szerte. Ezekről képes tudósítások jelentek meg, melyeken ugyanazt a tucatnyi arcot láttuk mindenütt. Olykor keresve kellett keresni a fotókon az ún. „lakosságot”.

Mire e sorok megjelennek, már túl is leszünk a győzelmi mámoron és ünneplésen, aztán meg elemezgethet, aki akar. Ők úgyis bemondják a tutit.

Felértékelődött a pedagógus?

Vagy csak évek óta ez a látszat, egyre erősödő tendenciával? A jelöltlistákon ugyanis nagy számban találni tanítókat, tanárokat. Ez a szám olykor a jelöltek egyhatodát is kiteszi. A vajdmagy szavazópolgárok létszámával összevetve egyértelmű, hogy a listákon a pedagógusszakma „túlprezentált”, de a megválasztott testületekben koránt sincs így. Különösen sok ún. „osztálytanító” neve (és fényképe) néz vissza ránk a listákról, sőt, újabban az iskolaigazgatók, „magyar érdekeltségű” intézmények vezetői is itt vannak, amire korábban elvétve is alig akadt példa.

A megannyi tanító (és tanár) néni meg bácsi jobbára nem „befutó” helyet kap a jelöltek között. Megjelenésüket elsősorban csaléteknek szánják: hadd lássák az emberek, ki mindenkire bízhatják a jövőnket, ha a megfelelő számot karikázzák be.

Ha jól összeszámolom, a SZHP–VMSZ összeborulás óta az általam jól ismert önkormányzat listáin valamennyi oktatási intézmény vezetője (vagy később azzá kinevezett személy) rajta volt. Ki ilyen, ki olyan hatalmi (vagy a hatalom által létrehozott kamu-) tömörülés színeiben.

Ha meg valaki be is kerül közülük a testületbe, csak gondot okoz. Szavazni úgy fog, ahogy mondják neki, de nem biztos, hogy nincs más véleményen, és ezt „az összefogás érdekében” mindenkor magában is tudja tartani. Ha igen, esetleg feljebb is ugorhat a létrán, ígérnek neki ezt-azt, kap egy bizottsági tagságot, akadhat kiküldetés is, főleg a szomszédos országokba, és ki ne szeretne közpénzen, devizanapidíjon „átugrani” anyaországi, erdélyi, felvidéki testvéreinkhez? Akkor viszont a munkahelyén okoz gondot, mert folyton helyettesítgetni kell, és nincs kivel.

De azért sejlik számukra némi perspektíva is. Csak a legutóbbi ciklus alatt a község tizenegy oktatási intézményének több mint egyharmadában váratlan, meglepő vagy akár rejtélyes vezetőváltás történt, ami ugyan példátlan dolog, de szokatlan csendben, majdhogynem „suba alatt” zajlott. Az okokat és szándékokat pedig csak találgatni lehet.

És a diákok?

Slágertéma volt a kampány során, hogy milyen rengeteg, ha nem is Atlasz-hegynyi, de legalább egy templomdombnyi pénztömeget költöttek az iskolák felújítására, karbantartására és működtetésére. Volt egy listavezető (a rossznyelvek szerint egy korábbi „deal” alapján polgármesteri aspiráns), aki eldicsekedett vele, hogy a legkorszerűbb külföldi minták nyomán és anyagok felhasználásával valódi, 21. századi sportpályákat építettek, megoldották a diákok ingyenes étkeztetését, formaruhát biztosítottak számukra stb., stb. Egyetlen intézményben. Ugyanakkor szemrebbenés nélkül kijelentette, hogy „mindegyik magyar többségű iskola egyformán fejlődik”. Pedig van olyan, ahol az egyenetlen, kátyús burkolatú, a fák gyökerétől felpúposodott iskolai sportpályákon évek óta folyamatos sérüléseknek vannak kitéve a tanulók, és a kampányban is csak a „látványos fejlesztések” ígérete jutott nekik.

Eszi, nem eszi…

Bármire is ébredünk hétfőn reggel, a nagy balkáni dilemma továbbra is megmarad: túrós vagy húsos? Természetesen nem az iskolai uzsonnára (és nem is az ingyenes ebédre!) gondolunk most, hanem az itteni ember kedvelt reggelijére. Duško Radović, a neves és népszerű szatirikus mondta egykor: „Belgrád burekkal működik.” És ez a megállapítás kicsiben másfelé is érvényes.

A kampány során készült egy rögtönzött videóklip, amelyben ezt a dilemmát próbálták feloldani a jelöltlista szereplői. A válaszok értelemszerűen megoszlottak, és csak a kibicben vetődött fel a kérdés: mit (t)egyenek azok, akik a túrós-spenótost kedvelik. (Ötven évvel ezelőtt Tetovóban ettem ilyent először, azóta sem feledem az ízét). Itt és most sem ilyen, sem másmilyen nincs a kínálatban.

És bár elméleti szinten el lehet rágódni azon, hogy burek-e egyáltalán a túrós-spenótos, vagy zeljenica, (a túrós meg sirnica), a kérdés egyből lekerült a terítékről, aminek spontán értelmezésben üzenetértéke is van. Bármilyen „győzelem” született hétfőre virradóra, a legfőbb vezérelv mit sem változott. A polgár pedig eszi, nem eszi, nem kap mást. Pedig ő választott.

 BERETKA Ferenc