Érdekes figyelni, ahogyan a magyarországi politikai élet hullámai átcsapnak a határon túlra.

Érdekes figyelni, ahogyan anyaországi politikusok érkeznek minden nemzeti ünnep alkalmával, hogy a helyi magyar politikusokkal egy színpadra állva mondjanak beszédet, koszorúzzanak, vagy buzdítsanak valamire. Érdekes figyelni, ahogyan az internetes portálokon, a közösségi médiában az anyaországi politikusokról szóló hírek alatt sorjáznak a helyi (és anyaországi) kommentárok, amelyek szerzői között a vélemények alapján megkülönböztethetetlen, hogy ki a vajdasági és ki az anyaországi…

Pontosabban: mindez érdekes lenne, ha nem a bőrünkről lenne szó.

Így viszont már nem csak simán érdekes, mint egy napkitörés vagy a sarki fény, hanem húsba vágó, mindennapokat érintő. Kényszerít bennünket, hogy valahogyan viszonyuljunk ehhez.

Az anyaországból nézve a határon túli magyar közösségek közül nem a vajdasági a legnagyobb. Még csak nem is a legveszélyeztetettebb. De kétségtelenül a leginkább „kézhez szoktatott”.

Talán mi magunk sem vettük észre, hogy hogyan játszódott le ez a folyamat. Örültünk, amikor vegyes bizottság alakult, amelynek feladata volt kimondani: szenvedett anno a vajdasági magyarság, nem is keveset, és fáj, hogy ezt ennyi évtized után sem ismeri el a többségi nemzet. A magyar–szerb megbékélést ünnepeltük, hiszen volt mit. Az „apróságokra” is érzékenyek ugyan megjegyezték, hogy bizony, a bocsánatkérés egyoldalúra sikerült, de az ilyen észrevételek belefulladtak az unos-untalan ismételt „soha jobb történelmi kapcsolatok” mantrázásába.

És jöttek a támogatások, a pénz, hogy egyszerűen fogalmazzunk, gazdasági fellendülést ígérve, aztán már csak ígérve bármit, s az eredetileg komoly, szigorú feltételrendszert is felváltotta az egyetlen, amelynek eleget kellett tenni, hogy a kisembernek is csurranjon-cseppenjen.

Néztük, ahogyan az anyaország miniszterelnöke a nemzeti ünnepen nem Budapesten mondja az ünnepi beszédet, de nem is Szabadkán, Magyarkanizsán vagy Zentán, hanem Belgrádban csónakázik a szerb államfővel…

Néztünk, amikor a szerb választási kampányban a magyar külügyminiszter szólalt fel szerbül… Néztünk, és nem igazán értettük.

De valahogy lenyelették velünk, hogy valójában a mi jól felfogott érdekünk, ha azokat támogatjuk itthon, akiket otthonról támogat a nagypolitika. Hagytuk magunkat meggyőzni, hogy zsigeri ellenszenvünk azokkal szemben, akik szendvicsekkel akartak anno útnak indítani bennünket, valójában helytelen érzés, hiszen a „történelmi jó kapcsolatok” mindent felülírtak.

És közben nem kérdeztük meg: tulajdonképpen a vajdasági magyarság, mi, mit is kaptunk ezektől a „soha jobb történelmi kapcsolatoktól”? Mi is a mi hasznunk mindebből?

A mi érdekvédelmünkkel megbízott magyar párt már az érdekeinket sem igazán tudná felsorolni.

Némán nézi az alkalmi jogsértéseket. A párt, amelynek a szerb kormányban egykor kormányfőhelyettese volt, ma deklaráltan nem is kér többet egy-két államtitkári posztnál, amikor a hatalmat osztják. És ezt a kisebbség többsége nem is sérelmezi különösképpen.

És akkor történt valami a nemzetpolitikában, ami ugyan nem bennünket érint, de érdemes elgondolkodni azon, hogy milyen következményeket fog mindez eredményezni.

Romániában elnökválasztás volt a minap, felfokozott, turbulens hangulatú, számos vitával övezett. És az első forduló nyertese egy deklaráltan magyarellenes focihuligán volt, aki néhány éve még magyar katonasírokat rugdosott kéjes örömmel, magyar politikusokat fenyegetett életveszélyesen, meg úgy egyáltalán, rendszeresen közölte, hogy semmire sem tartja a romániai magyarságot. Az ottani legnagyobb magyar párt, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége (RMDSZ) azonnal besorakozott a másik jelölt mögé, lévén annyi életösztöne, hogy meg sem próbálta híveit a soviniszta, magyarellenes jelölt támogatására buzdítani.

És akkor a két forduló között Orbán Viktor mondott egy beszédet. Amelyben a román elnökválasztást nem a magyar közösség, hanem a saját külpolitikai érdekei felől megközelítve annyit mondott: a magyarellenes politikussal „teljesen egyetért” abban, hogy „most a nemzetek Európájának, a keresztény Európának van itt az ideje”. És hozzátette: semmilyen elszigetelést, politikai retorziót nem fog támogatni Romániával és annak vezetőivel szemben.

Magyarán: a magyar kormányfő a romániai magyarok érdekein átlépve igyekezett jó előre szövetségest biztosítani magának az európai politikai színtéren. Amikor ezt tette, az előrejelzések még azt mutatták, hogy a magyarellenes jelöltnek behozhatatlan előnye van, úgy érezhette, hogy nem sokat kockáztat.

Csakhogy a romániai magyarok, az RMDSZ-szel az élen, nem fogadták el az orbáni javaslatot. Az RMDSZ politikusai szerint Orbán Viktor szavai ugyan „zavart okoztak”, de akkorát nem, hogy a magyarság ne szavazzon elsöprő többségben a másik jelöltre.

Romániában a magyarság nagy hányada képes volt szembemenni Orbánnal, és a saját érdekeit az övéi fölé helyezni.

A nagy kérdés, hogy vajon a vajdasági magyarság képes lesz-e erre valaha is.

Nem csak a kisemberek, akik egy-egy szavazófülke magányában akár mernek is lázadni a budapesti javaslat ellen. Legalább annyira fontos, hogy érdekvédő szervezetünk, a VMSZ képes lesz-e átgondolni ezt a viszonyrendszert.

Jelenleg kitart a pártvezetés a szerb kormánykoalíció mellett, a tüntető tömegekkel szemben. „Színes forradalomról” és hasonló szamárságokról beszélnek, ismételgetve a budapesti szlogeneket, függetlenül attól, hogy azok alkalmazhatóak-e mindarra, ami itt történik.

De ha van bennük életösztön, akkor legalább zárt körben érdemes lenne elgondolkodniuk azon, hogy mi történik, ha netán változások állnak be az anyaországi politikában is.

Annál is inkább, mert a fő kihívó már egyértelműen kimondta: amennyiben kormányra kerül, a TISZA szerzett jogot vissza nem von. Magyar Péter Nagyváradon egyértelműen leszögezte: a „mindenkori magyar kormánynak feladata, kötelessége, hogy minden téren kiálljon a külhoni magyar testvérek mellett, kulturális, oktatási, gazdasági téren egyaránt”.

Jó lenne ezt is észben tartani, mielőtt végleg elköteleződnek a másik oldal mellett.

KOCSÁNYOS Pálma