és ez megriaszt
Kíváncsi voltam, mit gondoltam esetleg másképp egy évvel ezelőtt, a világjárvány „hajnalán” az egyéni felelősségvállalásról és a szabadságjogok korlátozásáról, milyen viszonyulást és milyen intézkedéseket tartottam helyesnek a pandémia idején, ezért elővettem az egy évvel ezelőtt írott Családi Kör-ös jegyzetem. Röviden így összegezném az akkori írásom lényegét: a másik ember egészségét (végsősoron: szabadságát) senkinek sincs joga veszélyeztetni, de mivel a szerbiai lakosság érettségében és az intézményrendszerünk felkészültségében nincs bizodalmam, a legdrasztikusabb korlátozások bevezetése mellett török lándzsát.
Hogy a véleményem kialakításában mekkora szerepe volt az érzelmi állapotomnak, egészen pontosan a félelemnek, nem tudom igazán megmondani, de ma, amikor már sokkal inkább dühöt érzek, semmint félelmet, úgy gondolom, nem úgy fogalmaznék, mint akkor, és ez kissé megriaszt.
Egy évvel ezelőtt még sokkal kevesebbet tudtunk a vírusról, mint ma, úgyhogy az ismeretlentől való félelem volt a rettegésünk egyik fő táplálója. Meg az Olaszországból érkező képsorok a rettenetes kórházi állapotokról. A kezdeti időkben minden hírt, kutatási eredményt, szakértői véleményt, prognózist elolvastam. Részben ezt a hírszerkesztői munkaköröm is megkövetelte, de azért azt a nagyfokú megszállottságot, amelyet a helyzet megismerésének és megértésének szenteltem, senki sem várta el tőlem, úgyhogy a túlzásba vitt információfogyasztást nem foghatom teljes mértékben a munkámra. Eszeveszetten kerestem a reménytkeltő, de megbízható forrásból származó híreket. Az első és mindeddig legdrasztikusabb korlátozási hullám idején a polgárok híréhsége hasonlóképpen alakult, mint az enyém, ezt jól mutatták a hírportálok statisztikai adatai is. És a többség, valószínűleg félelemből, többé-kevésbé beletörődött a korlátozásokba, és betartotta a szigorú szabályokat.
Aztán a nyár közeledtével a járványhelyzet is javult, a választások is némileg háttérbe szorították a koronavírussal kapcsolatos híreket, meg hát eleve a meleg idő táplálta sokakban azt a hiú ábrándot, hogy a vírus legalább őszig „elpárolog”, és addig kissé föllélegezhetünk. Nem így lett, legalábbis Szerbiában nem, ahol az óvintézkedések rigorózus betartatása nélkül megtartott választás után újra megindult fölfelé a járványgörbe, majd július folyamán tüntetésekbe torkollott az újabb lezárások bejelentése (amikből ugye végül nem lett semmi). Vegyes érzelmeim voltak a tüntetésekkel kapcsolatban. Egyfelől megértettem az emberek dühét, hogy nem hajlandóak a négy fal közé préselődni egy olyan államvezetőség parancsára, amely nem átallott manipulálni a járványadatokkal, hogy megrendezhesse a választást, másfelől viszont nem tudtam megértő lenni velük szemben, hiszen a mégoly jogos utcai tiltakozásokkal hatalmas egészségügyi kockázatot jelentettek a teljes lakosságra. El is húzódott a második hullám augusztus végéig.
Október közepén aztán beindult egy minden eddiginél sokszorta nagyobb hullám, amely során már nem volt ember (és az ilyen volt a szerencsésebb), akinek a legszűkebb környezetében ne lett volna beteg, ne ismert volna személyesen olyat, aki kórházba került, vagy ne hallott volna naponta ismert személyek haláláról. És ahelyett, hogy ez a tudás kijózanítólag hatott volna a lakosság körében, csak a vírus jelentőségét bagatellizálók, a vírustagadók, az összeesküvéselmélet-hívők, majd később, amikor már megjelent a vakcina, az oltásellenesek száma gyarapodott. Az egyéni felelősségvállalás – statisztikai adatok nélkül is jól láthatóan – messze elmarad az egy évvel ezelőtti szinttől.
Dühös vagyok ezekre az emberekre! Azt kívánom, hogy szigorúan büntessék meg őket, ha nem tartják be a legelemibb járványmegelőzési normákat! Azt akarom, hogy ne legyen lehetőségük a közösségi médiában, a szólásszabadság jegyében, vírusszkeptikus – vagyis a szememben életellenes – eszméiket hirdetni! Követelem, hogy legyenek velük szemben többletjogai azoknak, akik felvették a védőoltást!
Noha egy év elteltével is ugyanazt gondolom az egyéni felelősségvállalásról és a szabadságjogok korlátozásáról, amit tavaly ilyenkor leírtam, de sokkal radikálisabb vagyok az intézkedések végrehajtatását és a szabályok ellen vétők szankcionálását illetően; ez utóbbiakat a járvány kitörésekor alig mérlegeltem. Amikor azt írtam, hogy ma „nem úgy fogalmaznék, mint akkor”, pontosan ezt értettem alatta.
Ami pedig megriaszt ebben a helyzetben, az a saját kizárólagosságom, szélsőséges alapállásom. Hogy ebben a témában egyszerűen nem tudok eltűrni megengedőbb véleményt a magaménál. Ez egészen új élmény számomra, és nem örülök neki, hogy egy ilyen kiélezett helyzetben megtapasztaltam.
PRESSBURGER Csaba
