Emlékezetesen nagy port kavart az ausztrál–brit Rio Tinto ügye, amely végül a megkötött szerződés felbontásához (?) vezetett. A szakemberek már akkor figyelmeztették a politikai vezetőket s nem mellesleg a közvéleményt is arra, hogy a Loznica környékiek lítiumbányászat ellen meghirdetett és végre is hajtott hőbörgésének komoly ára lehet.

A miniszterelnök asszony azonban igyekezett megnyugtatni a kedélyeket, miszerint a szerb államnak semmiféle szerződéses sincs a Rio Tintóval, tehát ellene nem indítható kártérítési per. A nemzetközi jogban jártasak azonban ezt az álláspontot nemcsak vitatták, de egyenesen azt állították, hogy bárki is kötött szerződést az „ideiglenesen” kiebrudalt céggel, Szerbiához mint országhoz tartozik, s ezért az államnak kell vállalnia a felelősséget.

Nem kell azonban a határokon túlra mennünk, ha a központi költségvetésből kifizetett büntetéseket, kötbéreket vagy kártérítéseket keresünk. Ennek legújabb példája a Mišković-per. Tíz évvel ezelőtt ugyanis az ügyészség Miroslav Miškovićot útépítő vállalatokkal kapcsolatos visszaélésekkel és adóeltitkolással vádolta. Öt évvel ezelőtt az idősebb Miškovićot a fellebbviteli bíróság jogerősen felmentette a vádak alól. Előzőleg azonban nyolc hónapig letartoztatásban volt, és csak 12 millió euró letétbe helyezése ellenében engedték meg, hogy szabadlábról védekezhessen.

Az ifjabb Miškovićra annak idején a bíróság három és fél év börtönt rótt ki adóeltitkolás miatt, valamint mellékbüntetésként nyolcmillió dinárt is fizetnie kellett volna, valamint az eltitkolt adó teljes összegével is tartozott az államnak. Végül azonban ebben az esetben sem került pont az ügy végére, ami alapot szolgáltatott neki, hogy a nemzetközi bíróság előtt megnyerje a pert. Ugyanilyen eljárásban az „öreg” is sikerrel járt, s a jelen állás szerint a szerb állam a két Miškovićnak nem kevesebb, mint 30 millió euró kártérítést köteles fizetni. Azaz mégsem, mert a kormány keresetet nyújtott be az ítélet hatályon kívül helyezése érekében.

Nehéz lenne megmondani, hogy mi lesz az ügy vége, az azonban bizonyos, hogy az elhibázott (?) vádemelés miatt újfent az adófizetők pénzére megy a játék.

S nem ez az egyetlen ügy, amellyel a szerb államnak a nemzetközi jogi instanca előtt szembe kell néznie. Még öt esetben folyik a huzavona, de mostanság azt sem lehet tudni, hogy mit lép a Rio Tinto.

A szóban forgó esetleges kártérítésen túl azonban sokkal jelentősebb összegekről van szó egyes nemzetközi szerződések sarkalatos tételeinek figyelmen kívül hagyása miatt. Az utóbbi tíz évben nem kevesebb, mint egy milliárd euró (!) úszott ki kötbérek és büntetőkamatok miatt az államkasszából. A Költségvetési Tanács erre a veszélyre már nyolc évvel ezelőtt felhívta a pénzügyminisztérium figyelmét, hiszen a felesleges kiadások összege már akkor elérte a 100 millió eurót, de a rossz gyakorlat folytatódott. És ezért senkit sem vontak felelősségre.

Egyébként az említett tíz évet megelőzően is voltak melléfogások, ugyanis 2006-ban egy litván–amerikai társaság 17,24 millió euróért megvette a pancsovai vegyi üzemet, ezzel együtt vállalta, hogy 30 millió eurós fejlesztést hajt végre. Három évvel később az eladó felbontotta az adásvételi szerződést, mert megítélése szerint a vevő nem a szerződésben foglaltak szerint használta új tulajdonát. A litván–amerikai cég a washingtoni nemzetközi döntőbíróság elé vitte az ügyet, ahol a javára döntöttek, s ezért Szerbia egymillió euró kártérítést volt köteles fizetni.

Nyolc évvel ezelőtt egy indiai székhelyű belga társaság azért perelte be Szerbiát, mert Belgrád nem tartotta be a saját törvényeit, s ezzel kárt okozott neki.

Tovább lehetne sorolni az ehhez hasonló ügyeket, de az összesített végeredmény szerint a fentebb említett összeghez jutnánk.

Szinte költői kérdés, hogy ezt az összeget mire lehetett volna itthon fordítani. Nos, bőségesen elég lett volna négy klinikai központ megépítésére és felszerelésére, vagy pedig a 10-es autóút keleti és déli szárnyának a pénzelésére.

Ha csupán az utóbbi néhány évet vesszük alapul, kiderül, hogy 200 millió eurót fizettünk ki feleslegesen, ami nagyjából ötszöröse a környezetvédelmi minisztérium teljes évi költségvetésének.

A Költségvetési Tanács mellett más szakemberek is nem egy alkalommal felhívták az illetékesek figyelmét, hogy jóval nagyobb odafigyelésre van szükség elsősorban a nemzetközi szerződések megkötésekor, hiszen elég egy apró alaki hiba, és a másik fél könnyedén pert nyerhet ellenünk, ami – ahogyan az a fenti példákból is kiderülhet – igen komoly összeggel könnyítheti az amúgy sem túltelített államkasszát. A gond azonban elsősorban ott keresendő, hogy az uralkodó nómenklatúra igyekezik a saját pártkatonáit minél jobban fizető munkakörökben elhelyezni, tekintet nélkül az illetők szakmai képzettségére és képességére. Nem ritkán ebből ered az állami (adófizetői) pénzek elherdálása.

BOTH Mihály