Az élet tele van megválaszolhatatlan kérdésekkel. Keresi az ember a válaszokat, gondolkodik heteken, hónapokon, esetenként éveken át, utánaolvas, elemez, meditál, töri a fejét… És semmi. Megfogalmazódnak részmagyarázatok, választöredékek, de az ember érzi, hogy ez még nem az, nem az igazi, nem teljes, közben meg nyomasztja az a hiány, az a megfoghatatlan valami, amiről tudja, hogy ott van. Hiszen valaminek a hiánya is egészen jól képes körvonalazódni, ha a kirakós más részei a helyükre kerülnek…

Akárhogyan is, az élet egyik ilyen megválaszolhatatlan kérdése az, hogy mégis mit keres Magyarország a boszniai Szerb Köztársaságban. Miért fektet Budapest akkora energiákat a Balkán ezen térségébe? Miért dönti a pénzt Banja Lukába? Miért tartja fontosnak a rendszeres kiállást amellett a politikai erő mellett, amelyben a világ nagyobbik része folyamatos biztonsági fenyegetést lát? Miért szaladgál égő gyufával a balkáni puskaporos hordó körül?

Bosznia-Hercegovina az utóbbi napokban azzal került a figyelem középpontjába, hogy az országra teljes erejével csapott le a Kasszandraként elhíresült, heves zivatarokkal járó ciklon, amely halálos áldozatokkal is járó, borzalmas áradásokat okozott az ország egyes részein. A képernyőket az elárasztott települések képei uralták, a beszámolók a kilométereket úszó édesanyáról szóltak, akinek sikerült kimentenie a lányát, illetve a kismamáról, akinek nem adatott meg, hogy legyőzze a hullámokat. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy háttérbe szorult a tény, hogy Boszniában vasárnap helyhatósági választásokat tartottak.

Pedig tartottak. És noha az ország egyik felében a boszniai és a szomszédos államokból érkezett mentőcsapatok igyekeztek csökkenteni a természeti katasztrófa csapásait, a másik felében kampányzáró nagygyűléseket tartottak. Például Banja Lukában, ahol a Milorad Dodik vezette Független Szociáldemokraták Szövetsége (Savez nezavisnih socijaldemokrata – SNSD) rendezvényének díszvendége Szijjártó Péter volt. A magyar külügyminiszter fel is szólalt ezen a kampányzárón. És tette ezt szerb nyelven. Igaz, a szöveget hallgatva erős orosz beütés érződik a kifejezéseken is, a hangsúlyozáson is, de ezt nyilván nem vette tőle senki zokon, a lényeg a gesztuson volt, és ezt a rendezvény közönsége álló tapssal jutalmazta.

A beszéd egyébként nem volt semmi különös. Szijjártó megint elmondta, hogy „Magyarország a boszniai Szerb Köztársaság barátja, és ezért továbbra is készen áll az együttműködésre minden olyan ügyben, amely segíti a boszniai Szerb Köztársaság fejlődését, stabilitását és nyugalmát”. Meg mondott olyat is, hogy a barátság egyik oka többek között az, hogy Magyarországnak is, a boszniai Szerb Köztársaságnak is „óriási külső nyomással kell szembenéznie”. Ezt bővebben is kibontotta, mondván: „Akik ezt a nyomást kifejtik ránk, nem tisztelnek minket, rosszat akarnak nekünk, bele akarnak avatkozni belső ügyeinkbe, és megkérdőjelezik nemzeteink alkalmasságát arra, hogy saját magunk dönthessünk a saját jövőnkről.”

Beígérte, hogy a boszniai szerb mezőgazdasági vállalkozók támogatására szánt, negyvenmillió euró értékű támogatást folytatni fogja Magyarország a jövőben is, majd megerősítette, hogy „Mi, magyarok a jövőben is ki fogunk állni önök mellett, kiállunk amellett, hogy jár önöknek a tisztelet, kiállunk amellett, hogy ne fenyegessék önöket, és ne kérdőjelezhessék meg az önök jogát arra, hogy döntést hozzanak a saját jövőjükről”.

Aki ebbe belehallja, hogy az uniós és NATO-tag Magyarország burkoltan támogatja Dodik elszakadási törekvéseit, nehezen vádolható túlságosan fejlett fantáziaérzékkel…

És ez ezernyi, kínosabbnál kínosabb újabb kérdést vet fel. Ezek azonban egyetlen nagy kérdésben összegződnek: Miért jó mindez Magyarországnak? Miért jó Szijjártónak, aki szinte hazajár Banja Lukába, miért jó a magyar miniszterelnöknek, aki még a magánbirtokán is látogatgatja Dodikot, amikor erre valami miatt szükség mutatkozik?

Amikor legutóbb Dodik szeptemberben Budapestre utazott, Orbánnal és Szijjártóval is tárgyalt. A magyar kormányfő sajtófőnöke szerint azon a találkozón a Nyugat-Balkán uniós integrációjáról volt szó.

Na most, ha a magyar kormány Dodik azon törekvéseit támogatja, amely a szerbiai, a boszniai és a horvátországi szerbek egységét szorgalmazza (lehetőleg egy államban – habár ez így, ilyen nyersen ezúttal nem fogalmazódott meg), akkor az egészen messzemenő dolgokat jelent. A múlt század kilencvenes éveiben éppen emiatt az eszme miatt vívott Szerbia négy háborút, hogy csak egyetlen példát említsünk. De jelenti azt is, hogy a Nyugat-Balkán belátható időn belül nem igazán fog integrálódni az Európai Unióba… Ha Dodik beváltja fenyegetését, és valóban kilépteti a boszniai Szerb Köztársaságot Bosznia-Hercegovinából (erre azért túl nagy tételben nem fogadnánk), az is olyasmit jelentene, hogy Banja Luka távolabb kerül mindenféle uniós integrációtól, mint valaha… Akkor viszont miről beszél Szijjártó és Orbán?

A kínzó kérdésre, nevezetesen, hogy mit keres Magyarország Banja Lukában, továbbra sincs jó válasz. Rossznyelvek rebesgetnek valamit arról, hogy Boszniában is várható lítiumbányák megnyitása. Akkor viszont inkább Szarajevóba kellene járkálni, gondolná az ember. A boszniai vezetéssel viszont éppen Dodikék pátyolgatása miatt romlott meg Magyarország viszonya. Tehát így sem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Dušan Janjić publicista szerint „ezek a mi nacionalistáink készek eladni az országukat néhány millióért és egy menedékjogért”. Elképzelhető, hogy valóban így van (lásd még: Nikola Gruevszki), de továbbra sem magyarázza: mi haszna mindebből Magyarországnak, miért is dönti a pénzt Dodikék támogatásába.

Akárhogyan is, Dodik ugyanezen a kampányzárón azt mondta: „Folyamatosan ébernek kell lennünk, nem lankadhatunk. Bízunk Oroszországban, Kínában, Magyarországban, Azerbajdzsánban és mindenki másban, aki mellettünk állt a legnehezebb időkben.” Kissé furcsa társaság, meg kell hagyni.

S miközben Banja Lukába ömlenek az eurómilliók Budapestről, Magyarország az árvízkárosultaknak tíz, egyenként huszonnégy négyzetméteres sátrat, tíz, ezerkétszáz liter/perc teljesítményű szivattyút és a hozzájuk tartozó harmincméternyi tömlőket, illetve ötszáz takarót ajánlott fel.

A kínzó kérdésre pedig továbbra sincs válasz.

 KOCSÁNYOS Pálma