Októberben megjelent egy felhívás a vajdasági magyar nyelven oktató pedagógusok számára, amelyben kötelező online képzésre szólítják fel őket az anyanyelvi kompetenciáik fejlesztése céljából.

A téma, bár igazából izgalmas és alapos elemzést is igényelne, nem ezzel váltott ki heves érdeklődést és egymásnak olykor ellentmondó véleményeket, hanem bizonyos szervezési zökkenők, nem kevésbé kommunikációs hiányosságok miatt. Utóbbiak a márciustól augusztus végéig tartó felemás iskolai működéssel is magyarázhatók, az iskolák ugyanis meglehetős sokszínűséggel viszonyultak a rendkívüli állapot és a távoktatás hozta körülményekhez, ami néhol azt eredményezte, hogy a szervezőknek, az iskola vezetésének vagy az otthonról távoktató pedagógusoknak felróhatóan nem mindenütt kaptak az érintettek időben megfelelő tájékoztatást.

De arra is adódott példa, hogy valaki kétségbe vonta egy ilyen képzés szükségességét, mondván, aki anyanyelven tanít, az biztosan ismeri az adott nyelvet. A magyartanárok nem tudták, rájuk is vonatkozik-e a felhívás. (Miért ne vonatkozhatna, kérdezem én utólag, egyébként magyartanári oklevéllel meg némi rálátással az anyanyelvtanítás jelenlegi állapotára. Közben tisztelettel megkövetem azokat, akiket nyugodtan fel lehet menteni e kötelezettség alól.) Végül tisztázódott, hogy nem. A képzés célcsoportját a tanítók mellett elsősorban azok a szaktanárok alkotják, akik a záróvizsgán szereplő tárgyakat tanítják. Így a készségfejlesztő tárgyak, az idegen nyelv, a műszaki oktatás és a választandó tárgyak akár ki is maradhatnának, hacsak maguk a tanárok nem kérik külön a részvételt, vagy az igazgató nem teszi kötelezővé számukra (amire viszonylag ritkán van példa).

Felismerés helyett elszámolási kötelezettség

Bár igazából annak örültünk, ha az anyanyelvi kompetenciák fejlesztésének szükségére saját felismerés mutatott volna rá (gondolok itt főképp a nyelvhasználat kérdéskörét is magára vállaló MNT-re), Vicsek Annamária államtitkár viszont eloszlatta ebbéli reményünket, amikor összefoglalta a képzéssel kapcsolatos tudnivalókat: „Az Európai Uniós csatlakozás 23-as fejezetéhez kapcsolódó Kisebbségi cselekvési terv arra kötelezi Szerbiát, hogy azoknak a tanároknak, akik kisebbségi tannyelven tanítanak, nyelvi képzést tartson, ugyanis valamikor valaki azt állította, hogy a tanárok nyelvi kompetenciái nem megfelelők.”

Ugyanakkor diplomatikus megfogalmazásban maga is elismerte, hogy erre szükség van: „Tudjuk azt, hogy a magyarul tanító tanárok ZÖME megfelelő magyar nyelvi kompetenciákkal rendelkezik, hiszen anyanyelvük a magyar, és magyarul vettek részt a tanárképzésben is. … Ugyanakkor tudjuk azt is (ti is biztosan ismertek ilyen tanárt), aki magyar anyanyelvű ugyan, de szerbül végezte el az egyetemet, és a szakterminológiát abban a tantárgyban, amelyet tanít, helytelenül használja. Ugyanakkor van olyan is, aki … «konyhanyelven» beszéli a nyelvet.”

Az EU-forrásokból fizetett – eredetileg egyetlen, így vélhetően azonos tartalmú – képzésen „mind a 4200 kisebbségi tannyelven tanító tanárnak részt kell vennie”. Jó hír viszont, hogy „sikerült erőből «kinyomni», hogy ne egy képzés legyen, hanem 8 nyelven külön-külön” – közölte az államtitkár.

A ránk oly jellemző kapkodás oka viszont, hogy „mindezt 2018-ig meg kellett volna már valósítani”.

Romlik a beszéd- és íráskészség

Eltekintve az ímmel-ámmal teljesített előcsatlakozási kötelezettségektől, a tanári hivatásra vonatkozó kompetenciakövetelmények előírják, hogy „a tanár (a szerb nyelv és) a tanítás nyelvének szabályai szerint fejezze ki magát szóban és írásban, gazdagítsa saját és diákjai nyelvi kultúráját”. Ezt napi munkája során a diákok nyelvhasználati képességének fejlesztésében kellene kamatoztatnia. És jócskán van is tennivaló e téren, hiszen szédületes ütemben romlik a nyelvi kultúránk és kifejezőkészségünk, és ez mind a szóbeli, mind az írásbeli nyelvhasználatban megmutatkozik.

A mostani általános iskolás diákok számottevő hányada alig tud tíz szabatosan megfogalmazott, egy adott kérdés köré logikusan felépülő (ne adja ég, összetett) mondatot a helyesírás és a nyelvhelyesség szabályai szerint leírni vagy szóban elmondani. Míg korábban egy-egy iskolai dolgozat terjedelme már ötödik osztályban elérte vagy meghaladta az egy oldalt (kb. 25-30 sort), addig ma sok diák alig tud kiizzadni tíz sort. Azt is jó, ha úgy-ahogy olvasható kézírással. Esetenként egyes betűket is alig lehet felismerni, az összetettebb nyelvi egységekről és a szövegalkotásban oly fontos jelentéstartalomról nem is beszélve.

A helyesírás külön is gondba ejtő kérdés. Mára sokan „el is temették”, és ebben a digitális kommunikációt tartják bűntársnak.

A kézírásról viszonylag keveset beszélünk, mert általában magánügynek tartjuk. Megengedő mosollyal nyugtáztuk, ha az orvos által írt „rejtjeles” receptet a patikus „meg tudta fejteni”. Viszont az iskola iránti elvárás más, függetlenül attól, hogy immár kibontakozóban van a vita arról, szükség van-e egyáltalán a kézírás (és a szépírás?) tanítására.

Mindebben nélkülözhetetlen a tanítók és tanárok összehangolt, egységesen következetes, a nyelvi normákat megbízhatóan ismerő és mindenben követő személyes példája, továbbá az, hogy a tanulóiktól ugyanúgy elvárják, sőt megköveteljék ezt.

Ehhez viszont feltétlenül szükség van a nyelvi kompetenciák folyamatos fenntartására és erősítésére. Önmagunkat áltatjuk, ha azt hisszük, hogy magyar nyelven végzett pedagógusaink (tanítók, tanárok, szakmunkatársak, beleértve a magyartanárokat is) mindegyike olyan szilárd és megfelelő anyanyelvi kompetenciákkal rendelkezik, amely ez alól felmentést adhatna.

BERETKA Ferenc