Szándékunk ellenére ezen a héten is folytatjuk az iskolai erőszak kimeríthetetlennek tűnő témakörét, főképp amiatt, hogy bár alig több mint egy hónap telt el a tanév kezdetétől, soha ennyi és ilyen súlyos kortársi és iskolai erőszakról még nem lehetett látni, hallani, olvasni, mint mostanában – itthonról és az anyaországból egyaránt. Ami számomra külön is nyugtalanító, az esetek alól immár nem képeznek kivételt a korábban nyugalmasabbnak hitt vajdasági (sőt ezen belül magyar) közösségek sem.

Különös háromszög

Ha a jelenség okait vizsgáljuk, nem tudjuk megkerülni az oktatás és nevelés legfőbb tényezőinek különös háromszögét, melynek csúcsain a család, az iskola és a társadalom áll, ám e csúcsokat minden irányban az egymásra utaltság erővonalai kötik össze. Ha ezekben bárhol szakadás van, az egész folyamat megtorpan.

Ugyanakkor válsághelyzetben – és a nevelés sajnos nemcsak sikerek, de kudarcok és válságok összességéből tevődik össze – ezek az erővonalak egymás segítése helyett a másokra mutogatás vektoraivá válhatnak.

Míg a múlt héten érzékeltetni próbáltuk, hogy az erőszak leküzdésében az iskola és a pedagógusok iránt támasztott elvárások az eszköztelenség és bizonyos fokú kiszolgáltatottság miatt pusztán a tanári személyiség erejére építenek, a mai jegyzet középpontjában a szülők és a család állnak az iskolai erőszak és válsághelyzetek apropóján.

A két oldal – alapvetően szoros együttműködést kívánó egymásra utaltság dacára – bizonyos fokú antagonizmusban áll egymással. A váratlan iskolai események pedig erősítik ezt az antagonizmust, nemkülönben az a fontos, de hálátlan tanári szerep is, amely a diákok teljesítményének értékelésére vonatkozik. És – legyen bármennyire következetes és „igazságos” – szembe találja magát a mindenkori szülői elfogultsággal, ami önmagában nem elítélendő, sőt elvárható emberi tulajdonság. De gonddal jár, ha felülírja az ilyen összetett munka során elengedhetetlen kölcsönös bizalmat.

A szakemberek úgy vélik, eltűnt az intézményrendszer iránti bizalom, összeomlott a család és az iskola között oly nélkülözhetetlen interakció, és ez nehezen kezelhető gondokat okoz az iskolák munkájában.

Szülői kilengések

Egy – igaz, nem hazai – felmérés szerint a tanárok 83 százaléka fontolgatja, hogy más munkát keres magának, mert már terhessé vált számára az, ahogy a diákok és a szülők viszonyulnak hozzájuk. (Zárójelben teszem hozzá, hogy az egzisztenciális okok mellett nagy arányban ez a körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy tőlünk viszont nagy számban távoznak a tanárok külföldre, akár egyszerű segédmunkásnak vagy idősgondozónak is).

A pedagógusok elleni erőszakos szülői fellépések egyre gyakoribbak. Nemrég adta hírül a sajtó, hogy a bánáti Nezsény faluban egy apa berontott az elsősök osztálytermébe, és a diákok füle hallatára ordítani kezdett a tanítónőre, majd meg is fenyegette, sőt a felszólítás ellenére sem hagyta el a tantermet. Hasonló incidens két évvel ezelőtt nálunk is történt.

A diákok erőszakos cselekedetei mögött nem ritkán a családból magukkal hozott modell ismerhető fel. Ha a gyermek azt hallja otthon: „Ha valaki bánt, vágj vissza neki!”, úgy érzi, erőszakos magatartására a szüleinél igazolást talál.

Mladen Šarčević oktatási miniszter ugyan belátta, hogy „az iskola nem tölthet be minden szerepet a diákok életében”, és az iskolai erőszak terén csak akkor lehet javulást remélni, „ha az ügyészség, a Szociális Védelmi Központ, valamint az igazgató eljárást indíthat az erőszakoskodó diákok szülei ellen is”.

Mi annak idején a tanórára berontó és fenyegetőző szülő esetében megtettük, az alacsony büntetési tételeknek azonban szinte semmilyen visszatartó ereje nincs. A szabálysértési bíró 5000 dinárt rótt ki a szabálysértőnek, feleannyit, mint ha nem kötjük be a biztonsági övet az autóban.

Ezzel szemben, miután ugyanezen szülő gyermeke – nem először – konfliktusba keveredett egy másikkal, az iskolának (objektív felelősség jogcímén) kétezer euró „fájdalomdíjat” kellett fizetnie az állítólag ott kapott pofon(ok)ért. Ennyit az arányosságról.

Erőszakmentes iskolák?

2005 és 2013 között Szerbiában közel 300 iskola vett részt az UNICEF által irányított Erőszakmentes iskola elnevezésű nagyszabású programban. A résztvevők mindegyike meg is kapta az erre vonatkozó plakettet, amellyel elkötelezte magát „az iskolákban történő erőszak minden formájának leállítása mellett, és vállalta, hogy mindent megtesz a rendelkezések tiszteletben tartása és érvényesítése érdekében”. Mivel a Vajdaság AT jelentős anyagiakkal támogatta a programot, az itteni iskolák nagyobb arányban (Óbecsén például mindegyik) részt vettek benne. A program lezárását követően az akkori tanügyminiszter, Žarko Obradović kijelentette, hogy az „abszolút eredményesnek mondható”, miközben a Strategic Marketing felmérései ennek pont az ellenkezőjére hívták fel a figyelmet. Hat év elteltével egyértelművé kezd válni, ki járt közelebb az igazsághoz.

A program a diákok és pedagógusok mellett nagy figyelmet fordított a szülőkre, és igyekezett minden tevékenységbe bevonni őket – felemás eredménnyel. Többek között egy szülői kézikönyvet is kiadtak, amely bemutatja a kortársi erőszak legfőbb mozgatóit és megnyilvánulási formáit, ugyanakkor hasznos információkkal és tanácsokkal látja el a szülőket, akár erőszak éri a gyermeküket, akár maguk válnak erőszakos cselekmény elkövetőjévé, ugyanis a maga módján mindkét fél „áldozat”, sőt az erőszak néma szemlélői is. Megéri rászánni némi időt, és elolvasni a nem túl terjedelmes anyagot. A kézikönyv magyar nyelven is letölthető innen.

Beretka Ferenc

Az írás nyomtatott változata a Családi Kör október 17-ei számában jelent meg.