Interjú msgr. Fazekas Ferenccel, a Szabadkai Egyházmegye püspökével

Isten népének szabadkai egyháza új főpásztort kapott msgr. Fazekas Ferenc személyében. Kinevezését követően a felszentelésére is sor került november 11-én a szabadkai Avilai Szent Teréz-székesegyházban. Az esemény felemelő és emlékezetes ünnep marad mindazoknak, akik jelen voltak a szertartáson. Ferenc püspököt nemcsak a magyar ajkú hívek, hanem más nemzetiségűek és vallásúak is tisztelik. Ő a tiszta szív őszinte lelkesedésével szolgálja Isten ügyét, emellett szívesen jár kiállításmegnyitókra, hangversenyekre, művelődési eseményekre.

Lehet vele találkozni nemcsak a templomban és az eseményeken, rendezvényeken, hanem a futball-lelátókon is. Korábban ő is szerette rúgni a bőrt, és megmaradt az a kedvtelése, hogy amennyiben ideje és feladatai engedik, elmegy egy-egy labdarúgó-mérkőzésre. Már két-három évtizede a spliti Hajduk focicsapatának szurkolója (a horvát klub is köszöntötte püspökké szentelése alkalmából), valamint a topolyai TSC labdarúgócsapatát is buzdítja. Lelkes sportkedvelő, mindenekelőtt pedig szerény, szelíd, alázatos apostolutód.

2021-ben Topolya legrangosabb elismerésében, Pro Urbe díjban részesült, hiszen az ott töltött huszonhárom éve alatt a tevékenységével, szolgálatával nagyban hozzájárult a hívek vallásos életben való elmélyítéséhez. Akikkel beszélgettem, és ismerik Ferenc püspököt, csendes, nyugodt természetűnek írják le. Olyan személynek, aki sosem kívánt előtérben lenni, nem karrierista, nem vágyott egyházi titulusokra, nem óhajtott püspök sem lenni, de amikor ezt kérték tőle, akkor alázattal elfogadta. Szerénysége nem kis feladat elé állítja az újságírókat, hiszen nem szeret magáról beszélni, de mindig készségesen, szeretettel és derűvel fogad. Vele való legutóbbi beszélgetésemkor is nemes egyszerűségét, csendes nagyságát tapasztaltam.

Milyen új feladatokat kell ellátnia püspökként, milyen elképzelései vannak a jövőre nézve?

– A püspöknek az a szolgálata, hogy elsősorban egybetartsa a hívő közösséget. A papok, plébánosok a püspök legközvetlenebb munkatársai, ezért kötelességeim közé tartozik a paptestvéreim lelki gondozása is. Amennyire csak tudom, buzdítani fogom őket arra, hogy szívükön viseljék a hívő közösség gondjait. A hívőket pedig arra, hogy mint közösség tegyenek tanúságot hitükről ott, ahol élnek, dolgoznak. Hosszú ideig, szinte 40 évig plébánosként tevékenykedtem. 1984-ben szenteltek pappá Szabadkán. Azóta több helyen szolgáltam, mindig az emberek között voltam, és ma is szívesen megyek közéjük. Fontosnak tartom, hogy a püspöki szolgálatom alatt többször is ellátogassak a plébániákra, találkozzak a hívekkel és elbeszélgessek velük. Feladatom, hogy reményt, vigaszt és biztatást nyújtsak a számukra. Ferenc pápa kezdeményezése a szinodális folyamat, amely akkor lesz sikeres, ha nyitottak, alázatosak tudunk lenni, és a hívő közösséggel együtt haladunk az úton. Számomra ez komoly kihívás, és sok időt igényel majd, de azért is vagyok erre a szolgálatra kiválasztva, hogy ameddig erőm bírja, látogassam a plébániákat. Fontos emellett a jótékonykodás is, a Caritas munkája. Vannak plébániák, ahol ez szépen működik, de nagyobb figyelmet kell szentelnünk ennek, mert sajnos nagyon sok elszegényedett ember él az egyházmegyénkben, és hatékonyabb, eredményesebb segítségnyújtásra kell törekednünk. A püspöki szolgálat nehézsége: jó döntéseket hozni, jó vezetőnek lenni. De sokat imádkozom, hogy jól tudjam ezt végezni.

Milyen a Szabadkai Egyházmegye jelenlegi helyzete? Hogyan alakul a hívek száma?

– Az elvándorlás nagyon érezhető. Sokan elköltöztek, leginkább a fiatal és a középosztály tagjainak száma fogyatkozott. A Szabadkai Egyházmegyében a legjobb számítás szerint 170 ezer katolikus él – ez valószínűleg felfelé van kerekítve –, korábban kétszer ennyi katolikus volt. Többségében magyarok, második helyen a horvátok állnak, és kisebb számban képviseltetik magukat a szlovákok, valamint a németek és más nemzetiségűek. Tudni kell a fiatalokat is bevonzani a templomainkba. A velük való foglalkozás sok időt igényel, de nagyon szép tapasztalataim vannak. Hitoktatóként középiskolában dolgoztam, ahol sok aktív, érdeklődő és nyitott fiatallal találkoztam. Fontos, hogy a fiatalok megtalálják az élet értelmét, hogy megismerjék a hitüket, kialakítsanak egy nézetet, irányvonalat az életükben.

A szentmiséken sokszor imádkozunk a papi hivatásokért. Tarthatunk-e paphiánytól?

– Való igaz, hogy kevesen indulnak papi pályára. Jelenleg csak négy papnövendékünk van, aki egyetemi hittanulmányait végzi. Ez valóban kevés ahhoz képest, ahány pap kellene még az egyházmegyénknek. Néhány idősebb plébános nyugdíj előtt áll. Tudjuk, hogy a papságra való meghívás a jó Istentől jön, ezt nem lehet kierőszakolni. Mi az emberi értelmünkkel sokszor nem értjük az Ő terveit, de ha buzgón imádkozunk, akkor küld papokat, mert ha imádkozunk, akkor azt jelenti, hogy szükségünk van rájuk, és az Isten meghallja az imáinkat, Ő mindig is gondoskodott szolgákról, ahogy a múltunk, úgy a jelenünk és a jövőnk is az Isten kezében van. A Paulinum vegyes gimnázium lett. Azok is járhatnak oda, akik nem lelki szolgálatra készülnek, hanem, mint minden gimnáziumban, tudást akarnak szerezni. Annak ellenére, hogy kevesebb diákkal, de egyelőre működik, a továbbiakban pedig majd látjuk, hogy milyen irányba.

Püspöki jelmondata: „Spe Gaudentes – A reményben legyetek derűsek!” Miért választotta ezt?

– Ezen sokat gondolkoztam. Mi kell a ma emberének? A világban sok baj, háború, nyomor van. Még ha ezt nem is érzi mindenki a saját bőrén, de tudjuk, hogy ez a valóság. Ezért kell mindig az a remény, amit a jó Istenbe vetünk, mert ő velünk van annak ellenére, hogy sokszor nélkülöznünk kell, nehézségek érnek, bizonytalanság vesz uralmába, de a reményünknek meg kell maradnia, mert akkor megtaláljuk a belső örömünket is. A ma embere sokszor elfeledkezik a kis dolgokról, az apró figyelmességekről, a mindennapi örömökről. A korszellem diktálta materialista és hedonista életstílus elnyomja az emberekben az önzetlen szeretetet. Természetesen nem vethetjük meg az anyagi javakat, mert kell az is ahhoz, hogy emberi módon tudjunk élni, a családok is értelemszerűen jólétet akarnak biztosítani a gyermekeik számára, de ebben a hajszában ne feledkezzünk el arról, hogy elsősorban szerető lénynek kell lennünk.

Elkezdődött az adventi idő, aminek a várakozás, elcsendesedés, befelé fordulás időszakának kellene lennie, a ma emberének azonban egyre nehezebb a szeretet ösvényén maradnia. Mit üzen a hívek, az olvasók számára?

– Az advent is a vásárlás időszaka lett. Nem vagyok az ellen, hogy valami szép ajándékkal meglepjük a családtagjainkat. Ez nagyon szép, és kell is. De meg kell önmagamat is vizsgálnom, magamba kell szállnom, hogy szánok-e időt is a vásárlás mellett a hozzám közel álló emberekre. A családtagokat, barátokat rám bízta az Úr, és az Ő eljövetelét várva igyekezzünk otthon és a közösségben is megteremteni a csendet, a meghittséget. A hosszú estéken lehetőség van leülni, elbeszélgetni egymással, együtt imádkozni. Aki teheti, kezdje ilyenkor a napot hajnali misével, hiszen az ott hallott szentírási gondolatokat tovább tudja adni másoknak is. A templomban pedig a magányosak, az idősek, az egyhagyatottak is találkozni tudnak egymással. Ha másoknak örömet tudok nyújtani apró dolgokkal, mosollyal, azzal magamnak is örömet szerzek. De nemcsak az ünnepi időszakban, hanem a mindennapokban is törekednünk kell szerető embernek maradnunk.

ÖKRÖS Edit