Vagy mindent elhiszünk, vagy semmit sem. Egyik percben úgy gondoljuk, pontosan tudjuk, mi az, ami hiteles, a másik pillanatban úgy érezzük, nem találjuk a helyünket a mindennapokban. Minden zavaros. Csak rohanunk a megélhetésünk után. Aggódunk. Robotolunk. Tüzifát vagy szenet veszünk. Azon gondolkodunk, miből vesszük meg, miből fizetjük majd a megemelt villanyszámlát. Jut-e majd a gyerek kirándulására, vagy le kell mondanunk?
Mindeközben idegenek csengetnek be, kérdeznek arról, hogyan élünk, s miként. Dolgozunk-e, s kinek? Milyen gyakran megyünk el a munkahelyünkre? Van-e bevételünk, kivel osztjuk a teret, amiben lakunk, s az mennyire kényelmes és megfelelő? Mindezt azért, hogy megtudják és megértsék, mit kell tenni, és min kellene változtatni. Politikákat fogalmaznak majd meg a megszülető eredményből, mondják.
Jó is lenne, ha valóban így lenne! Ha a politikus nem tudja, hogyan él a népe ma, az egyik legnagyobb válság közepette, mit tud majd leszűrni a statisztikai eredményekből? Épít majd lehúzható angol wc-t annak, akinek nincs? Mert erre vonatkozó kérdés is van az íven…
Úgy tűnik, a nép nem azt nem szeretné, hogy megszámlálják, megkérdezzék, hogy van, és hogyan él. Csupán azt szeretné, hogy a szándék ne legyen kétértelmű, s a megválaszolt kérdéseket tettek kövessék. Nehéz egy olyan államban hinni a rendszernek, ahol minden a párttagságtól függ. Ahol a kormányfő egy olyan villában él, amelynek felújítási költségeit továbbra is titkolják, de amelynek fenntartása több ezer euróba kerül havonta. Közben pedig arról próbál meggyőzni bennünket, hogy magas nyakút visel, mert a takarékosság jegyében nem fűtenek a kormányépületben…
Ne csodálkozzon ez a hatalom, ha a feltett kérdésekre hasonlóan őszinte válaszokat kap majd a saját népétől…
TÓMÓ Margaréta
