A címben feltett kérdés azóta foglalkoztatja a közvéleményt, amióta a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke bejelentette: „hamarosan sor kell kerüljön a színházi emberek közötti, jövőképeket kialakító beszélgetésekre, szótértésre, amelyek évek óta váratnak magukra, amik miatt kialakulhatott ez a mostani áldatlan állapot”. (Az „áldatlan állapot” szókapcsolat nyilvánvalóan a Tanyaszínház idei előadása körül kialakult helyzetre utal). Pásztor, mint mondta, kezdeményezője és moderátora kíván lenni ezeknek a beszélgetéseknek („se több, se kevesebb!”), és a „szabadságok elmúltával”, vélhetőleg tehát szeptemberben előrukkol majd a konkrétumokkal is.

Mielőtt megpróbálnék válaszolni a címként szereplő kérdésre, hadd utaljak vissza Pásztor István egy hasonló kezdeményezésére, amely a társadalmi párbeszédet, illetve a különböző társadalmi csoportok politikai döntéshozatalba való bevonását szolgálta (volna).

2015-ben „politikamentes szakmai konzultációsorozatot” kezdeményezett a VMSZ és az Magyar Nemzeti Tanács (MNT) nevében, majd ennek folyományaképp nem sokkal később meg is alakultak az MNT „véleménynyilvánító, véleményformáló jogosítvánnyal” rendelkező konzultatív testületei. A meghívottak körét tekintve itt már nem volt olyan széles a merítés, mint 2009-ben, amikor széles körű konzultációt hívott össze a magyar választói névjegyzék összeállításának és a jövőbeni Magyar Nemzeti Tanácsra vonatkozó elképzeléseknek a megvitatása céljából, de tény az, hogy még így is számos, értékes szakmai teljesítményt felmutató személyt sikerült a bizottságokba delegálni. Érdemes idézni az MNT elnökének, Hajnal Jenőnek akkori szavait ezzel kapcsolatban: „A konzultatív testületek létrehozásának célja egy olyan szakmai párbeszéd folytatása, amelynek eredményeképpen a döntéshozó bizottságok széles körű megegyezésen alapuló terveket tudnak megvitatni és elfogadni. A konzultatív testületek tagjainak a kultúra, a művészet, a felsőoktatás, az oktatás, a közművelődés, az általános civil tevékenység területén lesz véleménynyilvánító joga.”

A nyilvánosság ezt követően nem igazán hallott ezekről a konzultatív testületekről, ezért a cikkem megírása előtt megkérdeztem néhány (egykori?) testületi tagot, akik egybehangzóan állították, hogy egyetlen összejövetelre kaptak csak meghívást, az érdemi munka, vagyis a „széles körű megegyezésen alapuló tervek” kidolgozása be sem indult.

Hat évvel ezelőtt tehát már élt az elnök úr egy hasonló, bár szélesebb körű kezdeményezéssel, amely az MNT intézményén belül hivatalos formát is öltött, majd még mielőtt szárba szökkent volna, hamvába holt. Így aztán kissé visszás dolog 2021-ben arról beszélni, hogy „ha bárkinek lett volna ilyen szándéka, már megtehette volna”, mármint előrukkolhatott volna „a jövőképeket kialakító beszélgetésekre, szótértésre” vonatkozó kezdeményezésével. Nyilván részben az is erre vezethető vissza, hogy az MNT-nek a hét hosszú távú stratégiája közül mindössze egyetlenegy nem járt le. Érvényes kulturális stratégiája a vajdasági magyarok kisebbségi önkormányzatának 2018 óta nincs!

A kérdésnek arra a felére tehát, hogy elfogadható-e Pásztor István kezdeményezőnek színházügyben, a válaszom az, hogy persze, csak ez a kezdeményezés ilyen előzmények után nem lesz túl hiteles. Érdemesebb volna inkább felvetni azt a kérdést, hogy miért nem működtek ezek a 2015-ben megalakult konzultációs testületek, amelyekben voltak színházi emberek is, és miért nincs érvényes kulturális stratégia, amely a színházak kérdését is taglalja.

A címben foglalt kérdés másik fele a moderátori szerepkörre vonatkozik, ugyanis Pásztor István immár nemcsak kezdeményezni szeretne, hanem egyúttal olyan beszélgetést óhajt, amelyet ő irányít, de legalábbis ő vezet: kérdez, szót ad, lezár. Ez viszont rendkívül problematikus. Nem is elsősorban azért, mert „nem szakmabeli”, tehát „semmi köze hozzá”, hiszen kétségkívül Pásztor István fel tudna készülni jó újságíró módjára egy ilyen beszélgetés levezénylésére. Talán még olyanok is akadnak a környezetében, akik segítenének neki ebben. Még az is bocsánatos bűne lehet egy moderátornak, ha előzőleg igencsak markáns véleményét hangoztatja (Tanya)színházügyben. („Úgy gondolom, nem az alkotói szabadság sérült, hanem a Tanyaszínház közönsége van évek óta lelki abúzusnak kitéve a Tanyaszínházat foglyul ejtő, a soltisi crédót régen elfelejtő és betemető társaság részéről.”) Hiszen látott már a világ nálánál elfogultabb moderátort is az életben! Hátha a beszélgetés vezetése közepette megjuhászodna, és elfogulatlanul tudna viszonyulni a meghívott „színházi emberekhez”.

Az igazi gond Pásztor István hatalmi pozíciójában van: ő a VMSZ elnöke; nemcsak egy akármilyen politikai párt, hanem egy hatalmi párt vezetője, a Fidesz „vajdasági helytartója”, kis túlzással élet és halál ura a vajdasági magyar közösségen belül. Ezzel a szerepkörrel pedig még akkor sem férne össze a semleges moderátori szerep, ha nem tudnánk, milyen tekintélyelvű politikai struktúra megtestesítője ő.

Bár nyilván nem tartozom a „színházi emberek” közé, akik egyáltalán meghívást kaphatnának Pásztor Istvántól egy ilyen beszélgetésre, de ha már végiggondoltam ezt a kérdést, akkor össze is foglalom a magam nevében egyetlen mondatban: Pásztor István párbeszédre vonatkozó kezdeményezését jókora szkepszissel bár, de elfogadnám, moderátorként azonban semmiképp sem jöhetne nálam számításba.

PRESSBURGER Csaba