Tapasztalatból beszélek; tessék engem megcáfolni! Úgy látom,

hallom, érzékelem, hogy az „elmenni innen” (mármint Vajdaságból) indítéka, késztetése ma a fiataloknál és a középkorúaknál talán még erősebb, mint a 90-es években volt. A huszonévesek, sőt a még fiatalabbak is Magyarországon tanulnak, és nem szándékoznak hazajönni, a harmincasok nagy része külföldön keres és talál munkát, a negyvenesek-ötvenesek már rég áttelepültek Magyarországra vagy a világ más tájára. Fiatalokkal beszélgetve azt tapasztaltam: egyértelmű számukra, hogy innen el kell menni, itt nincs jövő. Ezt a késztetést meg is tudják valósítani, hiszen beszélnek angolul, használják az internetet, vannak külföldi kapcsolataik. Meg ügyesek is, energikusak. Szakmunkások, középiskolai, egyetemi végzettségű emberek. A középkorúak között is igen sokan vannak olyanok, akik csak hétvégén vagy kéthavonta tartózkodnak itthon.

A maradók és a távozók közti szakadás Jugoszlávia összeomlásakor, a háborúk idején kezdődött. Nem is szakadás volt ez akkor, inkább fájlalható tény, hogy a rokonok, ismerősök, barátok és kollégák elmentek. Ma is így vagyunk sokan: hiányoznak a gyerekeink, barátaink, akik külföldön élnek és dolgoznak. Senkin sem lehet számonkérni, hogy miért választja az elvándorlást, vagy miért dönt mégis a maradás mellett, hiszen ez mindig nagy horderejű, szubjektív döntés, aminek sok-sok oka volt és van; személyes, családi okok, munkakörülmények, munkanélküliség, elégedetlenség stb., stb. Ismétlem: soha senkit sem szabad felelősségre vonni azért, mert elhagyta Vajdaságot, az erkölcsi megrovás ez esetben nem etikus. Ugyancsak túlzás, ha a „hűségével” dicsekszik az, aki maradt, hiszen őt is megannyi ok bírta rá erre.

Azt is tapasztalatból mondom, hogy a távol élők többsége továbbra is vajdaságinak tartja magát. Ezt adatokkal is alá tudom támasztani: Gábrity Molnár Irén kutatásai szerint a vajdasági magyarok 67%-a elsősorban Vajdaságot tartja szülőföldjének, illetve 54,9%-a Vajdaságot tartja a hazájának, a többiek pedig legalább másodsorban Vajdaságot említették. Ez az emigránsokra is áll. Nagyon sokan rendszeresen és, ha tehetik, sűrűn hazajárnak, és itt vannak otthon. Sosem adták fel a vajdasági identitásukat.

És visszatérők is akadnak. Én magam is közéjük tartozom, hiszen 35 évig Budapesten éltem. Nem egy ismerősöm, barátom szintén visszatért, és még többen vannak, lennének azok, akik haza szeretnének jönni. És itt a baj, a bibi és a baki. Úgy érzem és gondolom, hogy a mostani vajdasági magyar vezetőség, a politikusi gárda nemhogy nem támogatja, hanem nem is látja szívesen azokat, akik visszatértek (így engem sem), vagy a hazatelepülés gondolatát fontolgatják. Azért, mert honvágyuk van, mert elegük lett a külföldből, vagy magától értetődőn, hisz idevalósiak. A MNT nem segít a visszatérni vágyóknak a munkakeresésben, nem foglalkoztatja azokat az értelmiségieket, akik külföldön éltek vagy kétlakiak, sőt, eleve kirekeszti őket azokból az intézményekből, amelyekre ráerőszakolta az illetékességét. Mintha az MNT berkeiben született volna egy olyan ki nem mondott stratégia, hogy aki innen egyszer elment, az maradjon ott, ahol van, és ne pofátlankodjon vissza. Az MNT elkülöníti az „ittenieket” meg az „ottaniakat”. Ez utóbbiakra nem egyszer mintha „árulóként”, „hűtlenként” tekintene. Mintha ők idegen, „liberális”, nagyvilági szellemiséggel „fertőznék” az ő házuk táját. Olyat is hallottam, hogy „bomlasztóknak” neveznek minket.

A fiatalok, akik munkatapasztalatot szereztek külföldön, nem találnak itthon munkát, ha hazahúzná őket a szívük. A közszférában így is leépítés folyik, nem kellenek a külföldön diplomát, tudást, munkatapasztalatot szerzett fiatal, középkorú vagy idősebb emberek; zárt ajtókra találnak. Mint nemrégiben megtudtuk, a Magyarországon élők vagy a kétlakiak könyveinek kiadását sem akarta engedélyezni az a szerv, amelyen ezek az engedélyek múlnak. Nemhogy állást, munkahelyet, kulturális szerepet ajánlana azoknak, akik úgy döntöttek, hogy hazajönnek. Pont emiatt nem is igen lehet így dönteni; tapasztalatom szerint sokan azért maradnak külföldön, mert itthon nem tudnának boldogulni.

Most Losoncz Márkot idézem, aki egy korábbi tanulmányában leírta: „Az erkölcsi neheztelés, az embereknek a magyarométer szerint való mérése helyett meg kellene kísérelni azokra is vajdasági magyarokként tekinteni, akik ideiglenesen vagy hosszabb időre elhagyták a szülőföldjüket.” Ehhez intézményesíteni kellene az elvándoroltak és az itthon maradottak közti kapcsolatokat, serkenteni kellene a kapcsolattartással foglalkozó civil szervezeteket. Ki kellene mondani, hogy szükség van rátok, akik elmentetek, van itt helyetek. Ennek mostanság épp az ellenkezője történik. Ami azt jelenti, hogy a vajdaságiság, mint közös alap megerősítése helyett szét fog esni az, ami minden sorsfordulat ellenére közös.

A vajdasági magyarság vándornéppé vált. Kivándorló, elvándorló – külföldön pedig bevándorló. A „visszavándorló” fogalmát ezennel bevezetem, mert ha nem is sokan, de elegen vagyunk, akik újra itt akarnánk élni és dolgozni. A mostani demográfiai összeomlás közepette meg kellene fontolniuk az illetékeseknek, hogy hogyan segítsék, támogassák a repatriálást. Mert nem vagyunk ellenségek, az ellenségkeresés politikájának véget kell vetni! Mi, akik sokat tanultunk, tapasztaltunk külföldön élve és dolgozva, csak nem vagyunk elvetendő emberek!

Tudom, a munkanélküliség amúgy is sújtja ezt az egész szegény térséget. A mezőgazdasággal foglalkozó családok sarjai gyakran nem tudják továbbvinni a gazdaságot, nem tudják továbbadni a felhalmozódott óriási földművelési, állattenyésztési, kertészeti tudást, mert erre nincsenek meg a financiális, egzisztenciális lehetőségek. Akik külföldön diplomáztak, nem tudnak itthon elhelyezkedni. Nem vagyok szakértője ezeknek a kérdéseknek, csak azt szerettem volna megosztani, amit látok, hallok, a saját bőrömön is tapasztalok. Nincsenek olyan ismerőseim, akik vagy akiknek a gyerekei, unokái ne külföldön keresnék a boldogulásukat… Azt hiszem tehát, hogy a vajdasági magyarság sorsáért felelősséggel tartozó személyeknek és csoportoknak problématudatosaknak kellene lenniük, és végre hagyni a pokolba az öntömjénezést.

 RADICS Viktória