Szerbia öt legnagyobb kereskedelmi láncában nemrég elemezték a kiskereskedelmi haszonkulcs utóbbi három-négy évben történt alakulását, és megállapították, hogy tavaly a 2019-hez képest nem kevesebb mint 36,6 százalékkal növekedtek. Ugyanakkor a kereskedők és a termelők is váltig hangoztatják, hogy ők igyekeznek minél alacsonyabb szinten tartani ezt a tételt, viszont a fogyasztók ennek pont az ellenkezőjét állítják. Pedig a Szerb Nemzeti Bank kormányzója szerint az infláció csökken, az árak pedig maradnak a korábbi szinten, vagy éppen bizonyos mértékben emelkednek.

A közgazdasági logika szerint az egyiknek követnie kellene a másikat, a kereskedők azonban nem hajlandók lemondani a jó zsíros falatokról. Teszik ezt annak ellenére, hogy a dolgozóik munkaviszonyba való állításával, valamint a bérekkel igen szűkmarkúan bánnak.

Az árak megmerevedése elsősorban az élelmiszereknél feltűnő. Az Európai Unióban a családok a havi bevételük 12,5 százalékát költik a napi létfenntartásukra, nálunk ez az arány 36 százalék. Ha a témában „mélyebbre ásunk”, könnyen kiderül, hogy éppen ezeknél az árucikkeknél fontos a kereskedelem számára az infláció okozta lefelé hajló görbe figyelmen kívül hagyása, hiszen a legnagyobb árbevételt az élelmiszer képezi.

A politikai csúcs folyamatosan az életszínvonal növekedéséről beszél, ugyanakkor kiderült, hogy – az árakhoz viszonyítva – az embereknek egyre kevesebb a pénzük. Ebből eredően a statisztika azt is kimutatta, hogy a tavalyi időarányoshoz viszonyítva az idén hat százalékkal csökkent a kiskereskedelmi forgalom, márpedig egy ilyen zuhanás semmiképpen sem jelentheti a magasabb életszínvonalat.

Az is jelzésértékű lehet, hogy a világjárvány idején Szerbiában az élelmiszerárak nem kevesebb mint ötven százalékkal növekedtek. A statisztikusok és a politikusok adatokkal való meglehetősen naiv trükközése ellenére a fizetések és a nyugdíjak emelkedése meg sem közelítette ezt a szintet. A hatalom kezében levő média pedig éppen ennek az ellenkezőjéről igyekezik meggyőzni a balga népet. Ez a hozzáállás azonban érthető, hiszen az újságírás a tárgyilagosságra való törekvés hangoztatása ellenére sem szállhat szembe a kenyéradó gazdájával, a maradék, állami támogatás nélküli lapok és más tájékoztatási eszközök közvéleményformáló hatása pedig szinte elenyésző.

Végeredményben az emberek azt hiszik el, amit sokszor hallanak, olvasnak. Ez a gyakorlat nem új találmány, hiszen annak idején Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere meggyőződéssel vallotta, hogy a sokszor elismételt hazugság végül igazságnak tűnik.

A termelési és az eladási árak közötti különbséget tartalmazó különféle árrések esetében a nagykereskedők és a kiskereskedők egymásra mutogatnak. Mindenki Pilátus módjára mossa a kezét, és ha kell, leteszi a nagyesküt, hogy ő csak akkora haszonkulcsot számol fel, amennyiből épphogy meg tud élni. Ezt mintegy alátámasztandó, a dolgozóinak alig valamivel a szavatolt szint feletti fizetést biztosít, s ha valaki számonkéri, hogy miért nem ad tisztességes bért, színpadiasan és mélységesen fájdalmas arccal tárja szét karjait: „Miből!?” Ugyanakkor sem a tulajdonosok, sem a cégek vezető beosztású káderei nem a Ludasi-tó partján üdülnek, a megspórolt konyhapénzből pedig méregdrága ingatlanokat vásárolnak.

A kereskedelmi láncokhoz közel álló vagy éppen ott dolgozó személyek azzal érvelnek, hogy létezik konkurencia is, tehát aki úgy véli, hogy neki kifizetődő kisebb haszonkulccsal dolgozni, ennek megfelelően képezheti a kiskereskedelmi árait. Mint az általában lenni szokott, ez az érvelés is csupán elméleti szinten hoz eredményt. A vásárlók, akik nem restek bejárni a kisváros üzleteit, gyakran tapasztalhatják, hogy ugyanazért az árucikkért mindenhol dinárra azonos vagy igen közeli árat kell fizetniük. Így senki sem vádolhatja őket kartellozással, s mindenki eléri a célját: minél több pénzt kisajtolni a vevőkből.

Egyébként ez a gyakorlat a piacokon még inkább tetten érthető. Reggel a kofák, de leginkább az általuk megkért rokonok, ismerősök bejárják a piacot, majd referálnak az árakról. Az eladó pedig ehhez igazítja a sajátjait.

Az, hogy a kereskedők nem kis része óriási, de legalábbis pofátlanul nagy árréssel dolgozik, abból is következtethető, hogy időnként akciókat szerveznek, s kettő–tíz százalékkal olcsóbban kínálnak bizonyos termékeket. Ezt még a naiv vásárló is könnyen lenyeli, de mi van akkor, ha a cipőbolt kirakatában megjelenik az idényvégi kiárusításra csalogató felhívás, miszerint 30–50, sőt ennél is nagyobb százalékban csökkentették az árakat? Elhiszi valaki is, hogy a boltos tulajdonképpen veszteséget akar ezzel felhalmozni? Felmerül a kérdés, hogy amennyiben a 10 000 dináros cipőért egy-egy ilyen akció keretében mindössze 4000 dinárt kell fizetni, s ez a kereskedőnek megéri, akkor miért nem adta ugyanennyiért, amíg szezonja volt a lábbelinek, hiszen gyorsabban túladhatott volna rajta, és a forgótőkéje nem állt volt hónapokig befagyasztva, hisz ősidők óta közismert tény, hogy a pénz csak akkor fial, ha forgatják.

Tévedés lenne azt hinni, hogy ilyesmi csak nálunk fordulhat elő. Németországban például az augusztust a helyiek és a meghonosodott európai vendégmunkások török ünnepnek is nevezik, ekkor vannak ugyanis a legnagyobb leárazások (az Angebot). Ezeken a napokon a török vendégmunkások tömegével veszik ki megmaradt szabadnapjaikat, és vásárolnak… vásárolnak… Nem ritka eset, hogy ami addig száz (régen) márkába vagy (újabban) ugyanennyi euróba került, a kiárusítások idején az eredeti összeg töredékéért megkapható.

Ha alaposabban átgondoljuk az úgynevezett árrés kérdését, joggal töprenghetünk azon, hogy ez jogos vagy csupán a kereskedők számára a telhetetlenség jutalma.

BOTH Mihály