Megszokás, dilemmák, tanító nénik és bácsik

Egy hete tart már a tanév, méghozzá „szokatlan” formában. Másfél év ugyanis csaknem elég ahhoz, hogy elfeledjük a korábbit, és ráálljunk az újra, bármennyire bizarrnak is tűnt kezdetben.

Pedagógusok beszélték egymás közt, nyilván hitelesnek vehető az ellesett mondat: „hát bizony, az elmúlt a másfél évben sokat voltunk otthon…”

A szülők pedig – főleg az elsőbe indulóké – újra meg újra nem értik: miért számít sok iskolában az utolsó pillanatig hétpecsétes titoknak, hogy melyik tanítóhoz/tanítónőhöz kerül egyik vagy a másik gyermek. A tanító/tanítónő alternatívákat most nemcsak a genderszenzitív nyelvhasználat kötelező volta miatt használtam fentebb: hosszú évtizedek után idén egy tanító „bácsi” is hadrendbe állt nálunk, méghozzá elsőben. Ez azért jó hír, mert férfi tanító, legalábbis az óbecsei községben negyedszázada nem tanított elsőben, pedig egy nemzedékkel korábban még csaknem fele-fele volt a pedagógus férfiak és nők aránya.

Ami pedig a „titkolózást” illeti, végképp pragmatikus okok állnak a háttérben. A gyermekeket ugyanis nem árt óvni attól, hogy az egyébként felhőtlen nyarukat beárnyékolja valamiféle szorongás, ha a jövendőbeli tanító személyét netán némi előítélet lengi be – ami még a legjobb pedagógusokkal is előfordul. Másrészt pedig a „szomszéd rétje” effektust is célszerű minimalizálni, azaz elkerülni azt a nyomást, ami a legkülönfélébb csatornákon át egész nyáron érkezne „tanító” vagy „osztálycsere” ügyében.

A himnusszal indultunk

– Idén „a történelemben először” a himnusz hangjaival kezdődött a tanév – nyilatkozta nem kevéssé dagadó kebellel Branko Ružić tanügyminiszter, miután személyesen rendelte el, hogy az összes szerbiai iskolában szeptember elsején le kell játszani vagy elénekelni az állami himnuszt.

Aleksandar Šapić, Újbelgrád polgármestere rögvest közölte, hogy szerinte a himnuszt gyakrabban, minden munkanap vagy hét elején el kellene játszani az iskolákban. Ezt Zoran Radojičić belgrádi főpolgármester is támogatta.

A fenti egyöntetű, sőt előremutató éljenzés dacára az ötlet jócskán megosztotta a közvéleményt, sőt már-már örvényes vizekre sodorta. A bosnyák nemzeti tanács ugyanis tiltakozott a rendelet ellen, míg az albán nemzeti tanács elnöke maga szólította fel az albán tannyelvű iskolák igazgatóit, hogy ne tegyenek eleget a szerinte törvénytelen intézkedésnek.

Vicsek Annamária oktatási államtitkár kijelentette: „Nem tartok attól, hogy emiatt a kisebbségi jogok csorbulhatnak, viszont az országnak zászlója, himnusza, címere van, és ezt az országban élők közül mindenkinek feladata ismerni és tudni, és valószínűleg ezzel szeretnének hozzájárulni, hogy a Szerbiában élő gyerekek idővel megtanulják a himnuszt.”

A mondat középső részével maradéktalanul egyet kell értenünk, hiszen az állami jelképek iránti jogszerű viszonyulás minden állampolgár joga és kötelessége.

Ugyanakkor azt sem kellene szem elől téveszteni, amit a kérdés körül kialakul, már-már késhegyre menő kommentárháborúban többen hangsúlyozni próbáltak: hogy himnuszt csak meghatározott szintű ünnepélyes alkalmakkor kell(ene) énekelni, a zászlót hasonló konkrét helyzetekben (pl. jelentős állami ünnepekre) kitűzni… stb, mert egy-egy ad hoc alkalom még akkor is méltatlan lehet az állami szimbólumokhoz, ha azt egy miniszter rendeli el, hovatovább a devalválódásukhoz vezethet. A közintézményeken lengedező, kifakult és szél tépte zászlómaradványok esetében épp úgy, mint most, a himnusz kapcsán: volt iskola, ahol recsegett vagy sípolt a hangosítás, volt, ahol a hangszórók mondták fel a szolgálatot, és bár a miniszteri eligazítás megengedte, hogy mobiltelefonon szólaljon meg a Bože pravde, talán sokan egyetértünk abban, hogy ez nem igazán méltóságteljes módja a himnusz előadásának.

Az államtitkári mondat harmadik felvetése, hogy a Szerbiában élő gyerekek (és felnőttek? – a szerző megj.) nagy része nem ismeri (vagy nem nagyon érzi sajátjának? – a szerző megj.) a himnuszt, sokkal inkább elgondolkodtató tény. De ebbe most ne mélyedjünk bele, bár a közösségi médiában folyó vitában számtalan érvet és indokot olvashattunk hozzá, ám ezeket a bősz „hazafiak” erőteljes össztüze igyekezett azonnal porba döngölni.

Szemafor kézi vezérléssel

Ugyanakkor az „iskolai szemafor” egyelőre büszkén világít a „mehetsz” élénkzöld színében, sőt, a Napjaink című televíziós műsorban az államtitkár asszony igyekezett mindenkit megnyugtatni, hogy az iskolai oktatás rendje nem fog hetente változni, és mivel a pedagógusok védettsége 51 százalék fölött van (sima szavazattöbbség! – a szerző megj.), „szebb jövőnek nézhetünk elébe”.

A Batut Közegészségügyi Intézet igazgatónője szerint is az iskolákban jóval kisebb ütemben terjed a vírus, mint otthon vagy különféle rendezvényeken, így a középiskolákat fogják utoljára bezárni, ha, ne adja ég, sor kerülne ilyen intézkedésre.

A nova.rs portál viszont beszámolt arról, hogy a kragujeváci covid-rendelőben szeptember elsején megvizsgált gyermekek felének, összesen 30 diáknak pozitív lett a tesztje. A felnőtt lakosságra vonatkozó adatokat nem ismerjük, de körülbelül 180 ezer lakos esetben már ez a szám is egyetlen nap alatt meghaladta a 14 napra vonatkozó felső határérték egyharmadát, azaz a napi átlagos esetszám másfélszeresét.

Nem tudni, hogy ennek alapján hol és mennyire indokolt az optimizmus, legfeljebb arra vélünk magyarázatot találni, miért épp a Belgrádban felállított „iskolai team” dönti el, hogy hol, mikor és milyen színben villogjon az a bizonyos „szemafor”.

És hogyha kell, akár kézi vezérlésre is át lehessen állítani.

BERETKA Ferenc