Úgy tűnik, átmeneti kommunikációs zavar (netán valami más?) lehetett az Oktatásügyi Minisztérium és a Szerb Pravoszláv Egyház között, a hónap elején ugyanis egymás érték a közvetlenül ugyan nem támadó, de korántsem felhőtlen viszonyt sejtető megnyilatkozások.

A dolog egy jogszabály erejű minisztériumi utasítás után pattant ki, 2020. június 22-én ugyanis közzétette a tárca azt, a jövő tanévre vonatkozó szakmai utasítást, amely az önálló tagozatok és a kötelező vagy választható tantárgyak oktatására kialakítható tanulócsoportok minimális létszámát szabja meg. Az utasítás korántsem új keletű, és voltaképpen a hatályos törvényes rendelkezések alkalmazását pontosították benne. Mivel a diákok létszáma folyamatosan csökken, a szabályzat következetes alkalmazása komoly megrázkódtatásokat idézhet elő. Emberek tucatjai maradhatnak részben vagy egészében munka nélkül, sőt, iskolák fennmaradása foroghat kockán. Sajnos, csak az intézmények bizonyos hányadánál van ez így, másokkal nehezen magyarázható indokok alapján folyamatosan kivételt tesznek.

A jelenlegi utasítás annyiban szigorodott a korábbiakhoz képest, hogy a kötelezően választandó tárgyakra (ilyen a második idegen nyelv és a hitoktatás/polgári nevelés) is érvényessé tette, hogy egy-egy tanulócsoport kialakításakor nem a minimális 15, hanem a maximális 30 fő a mérvadó.

Ennek ellenére megjelent olyan vélemény, hogy a minisztérium „be akarja szüntetni az iskolai hitoktatást”.

Erről persze szó sem volt. Šarčević miniszter nem is késlekedett hangsúlyozni: „Az iskolai hittan a rendszerbeli megoldások része, amelyeket nem fogunk megváltoztatni. Ez a tantárgy továbbra is kötelezően választható marad azon tanulók számára, akik úgy döntenek.”

Annyi észszerűsítés viszont kellene, hogy ha egy iskola valamelyik évfolyamában 60 diák szeretne hittanra járni, azt az eddigi négy 15 fős helyett két 30 fős csoportba lehessen osztani. Ahogy egyébként a hatályos törvények is előírják.

Az egyházi vezetők fő aggodalma, hogy ily módon – legalábbis szerintük – a hitoktatók fele tanórák nélkül maradna. És mivel munkaszerződésük eddig csak egy-egy tanévre vonatkozott, automatikusan munkanélkülivé is válnának.

Ez nem lenne egyedi eset. A veszély évek óta egyaránt leselkedik minden tantárgy oktatóira, de különösen súlyosan érintette a tanítókat. Egy hét is alig telt el, és a tárca a hittan esetében újfent kivételt tett és visszakozót fújt.

Állam az államban

Az iskolai hitoktatásban a szerbiai oktatási rendszer megannyi ellentmondása halmozottan érvényesül, így a kezdetek óta voltaképpen „államot” képez az államban. Már a 2001-es bevezetése is fölöttébb szokatlan módon ment végbe.

Nem tudni, még csak nem is sejteni, mi hangozhatott el, még kevésbé, hogy milyen körülmények között és milyen feltételek mellett született meg a döntés azon a megbeszélésen, melyet a tragikus sorsú Zoran Đinđić miniszterelnök folytatott a szerb pravoszláv egyház püspöki szinódusával valamikor 2001 nyarán. Azt azonban már akkor tudni lehetett, hogy precedens értékű dolog történt, hiszen a magas rangú egyházi testület összejöveteleire világi személyeket nem szoktak meghívni. Röviddel a megbeszélés után elhangzott egy tömör bejelentés: ősztől minden szerbiai általános és középiskolában önálló tantárgyként bevezetik a hitoktatást. A megbeszélteket 2001. július 27-én kormányrendelettel szentesítették, ami szintén szokatlan megoldás, a hazai oktatásügyben ugyanis nemigen volt rá példa, hogy jogszabály-módosítás helyett rendelettel szabályozzanak hasonló, az oktatási rendszer egészét érintő kérdéseket.

A következő és máig leginkább neuralgikus kérdés a hitoktatók munkaviszonya volt és maradt. Bár mind az első rendelet, mind a későbbi törvények a munkába állást elvileg (többi tanárral azonos feltételek mellett) pályázathoz kötik, a rendelet és a törvény másik cikke úgy rendelkezik, hogy a hitoktatókat az egyházak utalják az iskolákba egy általuk összeállított és a miniszter által elfogadott listáról. A gyakorlatban mai napig kizárólag az utóbbi megoldást alkalmazzák, olyannyira, hogy a hitoktatók ugyan az iskolában kapnak fizetést, de a további szakmai, munkaviszonyra vonatkozó és egyéb kérdésekben az egyházi hatóságok álláspontjait tartják irányadónak. Ebből számos fonák helyzet alakul ki, különösen, ha a hitoktatók (gyorstalpaló) képzésének bizonyos körülményei is szerepet kapnak.

Nemkülönben szokatlan, és alapos elemzést igényelne a tantárgy oktatási programjának kérdése és megannyi, az iskolai munkában naponta felmerülő didaktikai és nevelési kérdés kezelése, amelyeket az eltérő hatáskörök miatt nehezen, olykor egyáltalán nem lehetett megnyugtató módon összehangolni az intézményi program bizonyos elemeivel. A szervezési kérdések külön fejezetet érdemelnének, de erre most nem térnénk ki.

Számomra csaknem 20 éven át komoly intézményvezetői kihívást jelentett a jobbára vidékről (olykor távoli helységekből) oktrojált, részmunkaidős hitoktatókkal folytatott kölcsönösen korrekt együttműködés. Erről nyilván magam is tehettem (volna). Annak dacára is, hogy 2001 októberében Vajdaságban elsőként nálunk indult el a katolikus és még ugyanabban a tanévben az ortodox hitoktatás. A részletekbe érthető módon nem kívánok belebocsátkozni, ellenben a kezdeti bizakodás után az eltelt évek megerősítettek a meggyőződésben, hogy szekuláris állami intézményekre, főképp, ha heterogén környezetben működnek, ideológiai alapú oktatást és nevelést ráerőltetni még úgy sem célra vezető, ha elméletileg alternatív lehetőséget (lást: polgári nevelés) is felkínálunk helyette, és elvileg minden szülő (és/vagy gyermek) önként (bármilyen külső nyomás vagy egyéb ráhatás) nélkül választja.

BERETKA Ferenc