Több mint kétszáz év telt el a brit ipari forradalom óta, amikor először megfogalmazódott a munkásokban a “nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” elképzelésén alapuló követelés. Azonnal szinte semmilyen változást nem értek el, s további évtizedeknek kellett elmúlnia, sztrájkoknak és forradalmaknak kellett kitörnie, hogy a munkásosztály érvényesítse a jogait.
De hol tartunk ma Szerbiában a jogérvényesítés terén? A szakszervezetek azt állítják, hiába a papírra vetett jogok és törvények, a magánszférában a tulajdonos határozza meg a játékszabályokat. Ezek a szabályok pedig az esetek legnagyobb hányadában csak a tulajdonosnak kedveznek. Az alkalmazottat kizsákmányolják, jogait nemcsak érvényesíteni nem tudja, sokszor tisztában sincs velük.
Mindez pedig a szegénység következménye. A munkásosztály mindennap eljár dolgozni, azért, hogy biztosítsa a tetőt a családja feje fölé, és azért, hogy kenyér is kerüljön az asztalra. Nyolc óráról, pihenésről és szórakozásról pedig a legtöbb esetben csak álmodik.
Ezért a május elsejék is több évtizede inkább szólnak a felejtésről, mint arról, amiről eredetileg szólniuk kellene: vagyis a mindennapi teendőket elvégző munkás iránti tiszteletről, a munkáról, a kiharcolt jogok piedesztálra emeléséről. Ez a nap a legtöbb munkásnál és családnál is azt jelenti: ki kell menni a természetbe, sütni, főzni és inni kell, hisz ha már valódi ünneplésre nincs is ok, legalább ennyit megérdemel mindenki, aki nap mint nap felkel, és ledolgozza a magáét.
Másnap aztán újra felkel, s meggörnyedve beáll a sorba, mert mi mást tehetne? Talán ez a sorsa.
“A modern ember nem tudja, hogy tulajdonképpen miért dolgozik. Amíg erősen dolgozik, és nincs ideje meggondolni, hogy boldog-e, vagy sem, addig boldog. Amint egyszer ideje van gondolkodni, akkor már nem boldog.” /Gábor Dénes/
@sz = TÓMÓ Margaréta
