Érdekes dolgok tapasztalhatóak az utóbbi hónapok során itt, a vajdasági magyarság köreiben. Mintha az istenadta nép, amely választásról választásra túlnyomó többségében a VMSZ-nek szavazott bizalmat, kezdene kiábrándulni a közösség minden pórusában jelen lévő politikai erőből.

Egyesek a közösségi médiában posztolnak olyasmit, hogy szerintük ez a párt eladta a magyarságot. Mások a szabadkai városnap éjszakáján „Bálint, a kis knini nindzsa” felirattal ékesítették a település több közterét is, célozva arra, hogy a szecessziós, történelmi Városháza előtt, a szép emlékű Bíró Károly polgármester szobra mellett egy uszító szerb énekes koncertezett, miközben a szobor mellett orosz zászlók lobogtak.

Viszont ami a legérdekesebb, és nem annyira publikus, de én most felfedem: egyre több megkeresés érkezik a Magyar Mozgalom felé, elsősorban annak közösségi médiás platformjain keresztül. A jelentkezők hiányolják, hogy a szervezet megszűnt (nem szűnt meg, csak felfüggesztette a tevékenységét), és ezzel az itteni magyarság alternatíva nélkül maradt.

Tény és való, hogy van még egy magyar párt, a VMDK, amely még ilyen-olyan formában megnyilvánul, de aki kíséri a kis magyar politikai életet, az tudja, hogy a VMDK és az MM követőit, kommunikációját, ideológiáját, célkitűzéseit tekintve alapvetően nem ugyanahhoz a réteghez szóltak.

Csisztka és ellenszél

A Magyar Mozgalom akkor alakult meg, amikor a VMSZ közösségi csisztkája a haladó párttal kötött házasság, valamint a pártelnök és legszűkebb holdudvara döntései nyomán szinte sztálini méreteket öltött.

Nehéz is rekonstruálni, hogy pontosan mikor indult el ez a folyamat, de nyilván lényeges pontja volt az, amikor Kasza Józsefet fosztották meg tiszteletbeli elnöki tisztségétől, és zárták ki abból a pártból, amely nélküle nem is igazán létezhetett volna. Mint minden politikus, így Kasza kapcsán is lehet pro és kontra érveket felsorolni, mindenesetre tény: a berlini fal ledöntése utáni időszak legfontosabb vajdasági magyar politikusáról van szó, aki nélkül ez a közösség a kilencvenes éveket sem élte volna túl. Ehhez pedig bátorság és gerinc kellett: nehéz időkben az igazi oldalra állni. Az pedig, ha egy szervezet egy ilyen kaliberű embert csak úgy kirúg az ajtón, komoly jelzésértékkel bír, amint az utóbb be is bizonyosodott.

Aztán persze jött Mihók Rudolf, a Pannon RTV igazgatójának és Pressburger Csaba, a Magyar Szó főszerkesztőjének a leváltása, a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatára ráerőszakoltak egy nem kívánt vezetőt (majd a tiltakozás nyomán sikerült őt ki is penderíteni onnan), és a Magyar Szóból is eltávolítottak mindenkit, akinek ellenvéleménye volt ezzel a kurzussal kapcsolatban (vagy magától távozott) és így tovább.

Miközben pedig ezek az események zajlottak, a többség mélységesen hallgatott. Itt kívánkoznak ide Martin Niemöller német püspök talán elcsépelt, de mégis aktuális sorai, miszerint: „Mikor a nácik elvitték a kommunistákat, csendben maradtam, hisz nem voltam kommunista. Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el, csendben maradtam, hisz nem voltam szakszervezeti tag. Amikor a szocialistákat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat bezárták, csendben maradtam, hisz nem voltam zsidó. Amikorra engem vittek el, nem maradt senki, aki tiltakozhatott volna.”

A hallgatást a Magyar Mozgalom törte meg. Mint annyi más kezdeményezés, ez sem volt tökéletes, de volt egy fontos jellemzője: nyitva állt mindenki előtt, és ezáltal formálható volt.

Mivel a mozgalom részben a VMSZ-ből kivált/kizárt emberek bábáskodása mellett jött létre, nyilván azonnal a párt össztüzébe került, amivel igen gyorsan összezárt a magyar kormány is. A NER-univerzumban már nem volt hely másoknak. Erre igazából számítani is lehetett. Ami szomorúbb volt, és komolyabb következményekkel járt, hogy az MM nem számíthatott az úgynevezett független magyar értelmiség támogatására sem. Amikor egy önkényuralmi rendszer ellen harcolunk, akkor a közös cél érdekében nagyvonalúnak kell lenni, és megfogalmazni egy minimumot.

Ez nem történt meg. Sőt, kísérlet sem volt rá, legalábbis én nem emlékszem ilyesmire. Az MM-hez sokan a kezdetektől finnyásan, eltartott ujjal nyúltak. VMSZ 2.0-ának nevezték, megírták és elmondták, miért nem jó, és mit kéne másképp csinálnia. Amikor pedig megtörtént a „Korhecz-ügy”, gyakorlatilag kitört az „én megmondtam előre” hangzavar.

De soha senki nem kereste meg a szervezetet azzal, hogy van egy ötlete, szeretne akár külsősként is bekapcsolódni, szervezni, megfogalmazni, ténykedni. Ilyen formán pedig törvényszerű volt, hogy az MM fokozatosan lemorzsolódik, és elveszti létjogosultságát.

Ami a legutóbbi parlamenti választások után nyilvánvalóvá is vált. Annak ellenére, hogy a szervezet akkori aktivistái komoly ellenzéki hangulatot tapasztaltak, jöttek az emberek aláírni, önkénteskedni, keresték a mozgalmat, végül a hatalmas többség mégis úgy döntött, a VMSZ-re adja a voksát.

 Mozgalom nem volt, hanem lehet

Az idei év elején Losoncz Márk megfogalmazta komoly visszhangot keltő levelét, amelynek az volt a lényege, hogy nem jól mennek a dolgok, és ezért egy mozgalmat kellene alakítani.

Na de, kedves barátaim, volt egy ilyen mozgalom. Sőt, jobbat mondok: van. Vagyis LEHET.

A Magyar Mozgalom ugyanis a mai napig létezik, csak várja azt vagy azokat az embereket, akiknek ötleteik és tenni akarásuk van. A vita, a nyílt levelek és az elmélkedés ideje már jó régen lejárt. Ha van az itteni magyar közéletben olyan személy vagy csoport, aki/amely úgy gondolja, képes kimozdítani ezt a közösséget a kátyúból, az jelentkezzen az MM vezetőségénél, terjessze be a javaslatát, és indítsa újra a szervezetet. Az ajtó nyitva áll.

„Az éjszaka közepén a lépcsőházban bakancscsattogás hallatszik. Jönnek fel a lépcsőn. Bekopognak. Kinyitom az ajtót. Katonák. A nevemet mondják. Értem jöttek. De én nem tettem semmit. Segítsen valaki. Segítsen valaki. De már nincs aki segítsen, mert mindenkit elvittek…”

BAJTAI Kornél